„Ma háború van, holnap béke/ de mikor lesz már ennek vége?” Ugye még emlékeznek a Kontroll Csoport dalára az 1980-as évek elejéről. Háborúk akkor is voltak, tombolt a hidegháború, valahogy mégsem tűnt olyan szörnyűnek az egész, mint most az Ukrajnában dúló háború. Talán azért, mert Európában már elfelejtettünk félni a háborútól. Aztán szembe jött a valóság, és megijedtünk tőle. Most aztán kétségbeesetten kérdezgetjük, hogy mikor lesz már ennek vége? Hát, nem egyhamar. S ha a világ nem fogja fel, hogy mi is történik, akkor ez csak a kezdete lesz egy hosszú, háborúkkal kísért bizonytalan időszaknak.

A helyzet az, hogy Oroszország nem akart háborút. Nagyon nem! Persze, készült rá, hiszen tisztában volt vele, hogy tovább nem hátrálhat, és a Nyugattal valahogy meg kell értetnie, hol is az a bizonyos vörös vonal, és mivel jár annak az átlépése. De bízott benne, hogy végül ez a kérdés nagyobb háború nélkül is megoldódik. Azt is nagyon jól látta, hogy Ukrajna a fejére nő, ha nem mutat vele szemben erőt. S különben is, a régi területi számlákat rendezni kell, Oroszország befolyását vissza kell állítani. Nem gondolták azonban a Kremlben, hogy ekkora lesz az ellenállás.

„Szóval, Oroszország minél gyorsabban, és olcsóbban akarta lerendezni ezeket a kérdéseket, ám most már belekeveredett egy klasszikus háborúba, amelyet végig kell vinnie. Mert úgy érzi, nem veszíthet”

Kérdés, hogy mikor áll be az az egyensúlyi állapot, amikor győzelmet hirdethet. Elég-e ehhez a Donbassz megszerzése, avagy el kell még ehhez vágni Ukrajnát a fekete-tengertől? Alighanem minimum ez utóbbira van szükség, mert Ukrajna is úgy érzi, hogy a nyugati támogatással a háta mögött már megfordíthatja a háború menetét, és győzhet. De az angolszász hatalmaknak és csatlósaiknak is megjött a kedve ahhoz, hogy az „orosz kérdést” évtizedekre lerendezzék, letörjék Moszkva birodalmi ambícióit.

„Így aztán jó eséllyel akkor is csak egy tűzszünetben reménykedhetünk, és nem békében, ha Oroszország elfoglalja Ukrajna egy részét, a háborúnak még azzal sem lesz vége. Legfeljebb kapunk egy minden eddiginél nagyobb befagyott konfliktust. Lehet, hogy a végső megoldáshoz Moszkvának egész Ukrajnát el kell foglalnia. Avagy ellenkezőleg, ki kell verni az országból az orosz csapatokat, és helyreállítani Ukrajna területi egységét”

Ez utóbbi két forgatókönyv egyikére sincs túl sok esély, így mindenképpen elhúzódó háborúval, és még hosszabb ideig tartó bizonytalansággal kell számolnunk. Abban sem nagyon bízhatunk, hogy az idő a háború ellen dolgozik. Oroszországot a szankciókkal nem lehet eltántorítani legfőbb céljai elérésétől. Győzelemre van ítélve, így addig nem állhat meg, amíg a nyugati szomszédja fenyegetni képes. Ukrajna sem fog leállni, mert ez az elit bukását hozná, ráadásul a nyugati segítséggel képes elhúzni a háborút. Ha nem is a végtelenségig, de nagyon sokáig. A Nyugat, elsősorban az angolszászok pedig most már az „utolsó ukránig” készek harcolni.

Ha elhúzódó háborúval talán nem is, Moszkva az offenzíva megindításakor a várható gazdasági problémákkal, a politikai elszigetelődéssel és imázsának összeomlásával láthatóan számolt. E gondoknak legfeljebb a méreteit becsülte alá. De azzal is tisztában volt, hogy azért csak a világ egyik fele húzza le előtte a vasfüggönyt. A másik, a nem nyugati világ – ha eleinte óvatosan is – támogatja, de legalábbis nem fordul el tőle.

„Az egészen biztos, hogy az <ukrán kalandot> a jelenleginél kevesebb veszteséggel és főképp áldozattal szerette volna megúszni”

Ám a halottakat már nem lehet feltámasztani, az áldozatuk azonban kötelezi a politikai és a katonai vezetést a háború végigvitelére. Ellenkező esetben joggal kérdezheti a társadalom, hogy akkor miért volt a sok áldozat? Az is látszik, hogy a kezdeti bizonytalanság, a stratégia újragondolása után a katonai offenzíva már megy előre. Folyik a szisztematikus felőrlés, és az orosz erők láthatóan nem sietnek. Az ukrán és nyugati propaganda híreszteléseivel ellentétben tartalékok még vannak, a hadsereget teljes egészében még most sem vetették be.

„A kitűzött célok elérése előtt tehát az orosz hadsereg nem fog leállni, és egyelőre Moszkvában láthatóan úgy gondolják, hogy ez csupán idő kérdése. Idő pedig van”

Ezekkel az alapvetésekkel az amerikai és a brit vezetés is tisztában van. Talán abban tévedtek, hogy többet vártak a minden eddiginél komolyabb szankcióktól. De hát azok eddig sem voltak túlságosan hatékonyak. S az orosznál kisebb tartalékokkal bíró Irán vagy Venezuela is kibírta őket. Most a fegyverszállításokban bíznak, rá kellene azonban jönni arra, hogy ezzel nem erősítik Európa biztonságát. Egyrészt azért, mert eddig nem a legújabb technikát kapta meg Ukrajna, így ez a háború menetének megfordításához kevés, legfeljebb annak elhúzódását eredményezheti. Ráadásul a jelenlegi dinamika folytatódása mellett fennáll a háború totálissá válásának veszélye. Mert minden szörnyűsége ellenére ez a háború eddig nem nevezhető totálisnak. Ha pedig a harcok intenzívebbekké válnak, az még több halálos áldozattal és menekülttel jár. Az orosz területek támadása esetén pedig minőségileg új célpontokat  érhetnek a válasz csapások.

„Mondjuk ki, jelenleg Kijev <agóniájának> meghosszabbítása folyik”

A nyugati fegyverszállítások ugyanis a jelenlegi trendek mellett legfeljebb kitolhatják az ukrán vereség bekövetkeztét. Amennyiben pedig a Nyugat e téren átlép egy határt, akkor a háború eszkalációját kockáztatja. Ez pedig az eddiginél is jobban kockára teszi Európa biztonságát. Hogy mást ne is említsünk, még több menekülttel kell számolni. S ez csak a kezdet. Ez tehát csapda helyzet.

A jelenlegi, egyre kritikusabbá váló helyzetből az egyetlen kiutat a háború befejezése jelenti. Tisztában vannak ezzel azok a politikusok is, akik adott esetben ezért már Ukrajna területi veszteségeit sem tartanák elképzelhetetlennek. Kérdés persze, hogy mekkora területről lenne szó? Megjelentek tehát már a kompromisszumot kereső hangok, a nyugati politikai elit többsége azonban nem ért egyet Henry Kissingerrel. Elég megnézni egy-egy konferenciát, így a legutóbbi pozsonyi GLOBSEC-et, ahol a résztvevők a békéről egy szót sem szóltak, csak a végső győzelemről beszéltek.

„Ezek a politikusok tehát a háború eszkalálódásának veszélye ellenére még több fegyvert szállítanának, és az <utolsó ukránig> harcolnának”

S ebben a helyzetben – egyébként érthető módon – az ukránok is a győzelemig harcolnának. Hol van már az a kompromisszum készség, ami még Isztambulban jellemezte az ukrán felet? Abba persze a kijevi politikai elit nem gondol bele, hogy ez a forgatókönyv azzal jár, hogy a már jelenleg is legfeljebb 35 milliós Ukrajna fele elvándorol Európába, a másik pedig meghal, megnyomorodik otthon. Ez legfeljebb a két angolszász hatalomnak lehet az érdeke. Ukrajnának semmiképp sem. De az Európai Unió is rosszul jár, ha a jelenleg részben mesterségesen teremtett morális közhangulatban tovább lovalja bele magát a háborúba. Európa ugyanis egy elhúzódó háborún – függetlenül annak végkimenetelétől – csak veszíthet. Vissza kellene tehát térni a Magyarország által szorgalmazott reálpolitikához, amely a humanitárius segítségre, nem pedig a fegyverszállításokra helyezi a hangsúlyt. Mert ez európai háború, de nem Európa háborúja. Éppen ezért inkább azon kellene dolgoznia, hogy minél előbb véget érjen ez a háború, amelynek egyelőre nem nagyon látszik a vége.