Kezdőlap » Fókuszban » Miért nem érti a Nyugat Moszkvát?
Fotó:EUROPRESS/AFP/Aleksey Nikolskyi/Sputnik #moszkvater

Miért nem érti a Nyugat Moszkvát?

Akar-e Moszkva háborút? Ezzel a címmel írtam publicisztikát még a Magyar Nemzetben öt éve, néhány héttel az Euromajdan és a Krím „hazatérése” után. Megpróbáltam megérteni és megértetni a Kreml motivációit. Miért vállalt olyan kockázatot a Krím visszacsatolásával. Öt év után is úgy látom, hogy az adott helyzetben nem tehetett mást. Sem bel-, sem pedig geopolitikai okokból kifolyólag. s ha még szélesebb értelemben gondolkodunk az indítékokról, akkor egyértelmű, hogy Putyin célja nem a területszerzés volt, hanem annak egyértelművé tétele, hogy Oroszország bele akar és bele is fog szólni a világ jövőjének alakításába. S hogy akar-e Moszkva háborút? Nem, de a gyengítésén – a Nyugat szóhasználatában feltartóztatásán – munkálkodók szívesen belehúznák egy-egy végtelen konfliktusba. S miért nem érti a Nyugat Moszkvát? Mert nem akarja. Olvassák az öt évvel ezelőtti, de mai is aktuális fejtegetésemet.

Fotó:EUROPRESS/AFP/Aleksey Nikolskyi/Sputnik #moszkvater
Fotó:EUROPRESS/AFP/Aleksey Nikolskyi/Sputnik

Találóan és önkritikusan fogalmaz a Le Monde diplomatique. Az ismert francia külpolitikai magazin legújabb számában Olivier Zajec arról értekezik, hogy a Nyugat nem érti, s nem is nagyon akarja megérteni az Ukrajnában és körülötte történteket. Nem utolsósorban azért, mert

„a nyugati diplomácia úgy kezeli az itt zajló eseményeket, mint valami ítéletnapi leírást, amelyben a történelem értelme ölthet testet”

Oroszország számos kommentátor szerint egy barbár állam, ahol az országot KGB-epigonok által sakkban tartott félmongol kozákok kormányozzák, akik aztán cinikus, idegbeteg „cárok” zsoldosaiként szövik tovább sötét összeesküvéseiket. Ezek a háttérbe húzódó, koruktól elzárt autokraták tologatják a bábukat a világpolitika nagy sakktábláján – ahelyett, hogy a The Economistot olvasnák. Apró csínytevésként időnként elsüllyesztenek egy atom tengeralattjárót, hogy szennyezhessék a Jeges-tengert, aztán a Szovjetuniót helyreállítandó, hirtelen támadt ötlettől vezérelve törvénytelen népszavazást kényszerítenek ki közeli szomszédjuknál.

A francia történész-politológus megállapítja, hogy

„a barbár oroszokról szóló folklór, a negatív és karikatúraszerű látásmód nagyon is mély tradíciókra épül, s ezt viszik tovább főképp az amerikai neokonzervatívok, aláhúzva az orosz kultúra totalitárius jellegét”

Gondolkodás nélkül hidegháborút kiáltanak, hogy ezzel a közhellyel is igazolják a bipoláris világról felmelegített képzelgéseket. Eközben – mint a volt amerikai alelnökjelölt, Sarah Palin is – arról értekeznek, hogy „újra fel kell fegyverkezni mind erkölcsileg, mind intellektuálisan, hiszen meg kell akadályozni Putyin sötét világának rátelepedését az egész emberiségre”. Olyan politikusként ábrázolják az orosz elnököt, aki elvesztette a realitásérzékét, s a Szovjetunióról szőtt birodalmi álmait kergetve háborúba taszítja a világot.

„E démonizálással is igazolják, hogy a NATO és az Egyesült Államok tengerészgyalogosokat, rakétákat és vadászgépeket telepíthet az orosz határok közelébe, ezzel is alátámasztva a „gonosz birodalom” bekerítését szolgáló információs nyomásgyakorlást”

Eközben lesöprik az asztalról, ha Moszkva saját ellentmondásaival szembesítve a Nyugatot, Koszovó példáját hozza fel, s elfordítják a fejüket akkor is, ha az egyébként sokszor hivatkozási alapként használt Mihail Gorbacsov nem Washington és Brüsszel szája íze szerint szólal meg, s arról beszél, hogy „a Krímet népének megkérdezése nélkül, a szovjet törvények szerint csatolták Ukrajnához, ma viszont maga a nép döntött e tévedés korrigálásáról”. Az a figyelemre méltó tény sem nagyon ütötte meg a nyugati sajtó ingerküszöbét, hogy az orosz elnök nemet mondott az éppen az uniós külügyminiszterekkel és az ellenzékkel tárgyaló, általa egyébként nem sokra tartott Janukovicsnak, amikor az katonai védelmet kért tőle. Igent mondott viszont a Krím kérésére, s azóta olvashatjuk a világsajtó fősodrában, hogy az orosz csapatok meg sem állnak Európáig. Valóban?

„Ha e fenti logika szerint haladunk, soha nem érthetjük meg Moszkva váratlan határozottságát, azt az elszántságot, amellyel a helyiek döntésére alapozva, de korábbi, a nemzetközi jogra előszeretettel hivatkozó álláspontját feladva Oroszország magához csatolta a Krím félszigetet”

Mint ahogy az is csak megmosolyogtató tézisként hat a Nyugat által sulykolt gondolatmenetben, hogy a Kreml továbbra is szorosan együttműködne Európával, ha ezt az ebben ellenérdekeltek lehetővé tennék. Oroszország elemi érdeke ugyanis az eurázsiai geopolitikai térség két pólusának közeledése.

Mi történt hát akkor, amikor messze nem csupán az orosz-amerikai, de az orosz- európai kapcsolatok is lehűltek? Miért volt Moszkva számára egy harmad magyarországnyi terület fontosabb, mint a nyugati viszony normális keretek között tartása?

Ha egyáltalán meg akarjuk érteni az orosz motivációkat, akkor meg kell próbálnunk Moszkva fejével gondolkozni. S ha ezt megtesszük, akkor kézenfekvő, hogy Oroszország számára Ukrajna több egy szomszédos országnál, a Krím pedig több egy félszigetnél. S itt nem csupán a közös történelemre, a szláv kultúra gyökereire, a mindent átszövő gazdasági és humán kapcsolatokra kell gondolnunk, hanem arra is, hogy e régió jövőjének alakulása az orosz nemzetbiztonság szempontjából elemi kérdés.

„Leírta azt már Zbigniew Brzezinski is, hogy Oroszország meggyengítésében kulcsszerep jut Ukrajnának”

Amikor ereje engedte, az Egyesült Államok mindent meg is tett ennek szellemében. Igyekezett kihasználni erre az úgynevezett narancsos forradalmat is, s nem hagyta ki az Euromajdan jelentette lehetőséget sem. A maga módján az Európai Unió is felzárkózott ehhez a törekvéshez, lényegében erről szólt a Keleti Partnerség Programja.

Már a vilniusi csúcs előtti orosz erőfeszítésekből is egyre jobban látszott, hogy közeledik az érdekek összeütközése, s az unió keleti szomszédságának stabilizálása, de demokratizálása sem oldható meg Moszkva bevonása nélkül. Az Euromajdan radikalizálódásával, az ukrán állam végletes meggyengülésével, végül Janukovics türelmetlen megbuktatásával, majd ezt követően a kisebbségi nyelvtörvény eltörlésével, a NATO- csatlakozás és a szevasztopoli bázisról szóló szerződés felmondásának átgondolatlan felvetésével felgyorsultak az események.

„A történet ekkor már nem Ukrajna külpolitikai választásáról, hanem magáról Oroszországról, annak bekerítéséről, meggyengítéséről szólt, amelyben Kijev eszköz volt csupán. A Nyugat nem értette meg, hogy átlépett ezzel egy határt, ezzel lépéskényszerbe hozta Oroszországot”

De a kérdés megértéséhez, a hirtelen támadt orosz határozottság megalapozásához vissza kell nyúlnunk kissé az időben. Mint arra Fjodor Lukjanov, az orosz kül- és védelempolitikai tanács elnöke felhívja a figyelmet, Moszkva nem utolsósorban annak reményében, hogy egyszer egyenrangú félként vehet részt a világ elkerülhetetlen átalakításában, Jugoszláviától Irakon át a grúz háborúig minden konfliktus esetében ügyelt a nyugati kapcsolatait érő károk minimalizálására. Ezzel a megközelítéssel azonban szakított. Elemi biztonsági érdekeinek fent említett veszélybe kerülése mellett azért, mert ki akart lépni a legyőzött hatalom státusából.

„Oroszországnak elege volt abból, hogy folyamatosan térdepeltessék, kioktassák, s nemcsak érdekeit hagyják figyelmen kívül az új világrend kialakításakor, hanem az általa fontosnak tartott konzervatív értékekkel sem igazán gazdagíthatja az átalakuló gondolkodást”

A konszenzusra törekvéssel Moszkva elérte nemzetközi presztízsének emelkedését, az őt másodrendűként kezelő trend megtörésére azonban nem volt esélye. Ennek felismerése is vezetett a nyílt konfrontációhoz, amelynek révén Oroszország újrapozícionálhatja magát a többpólusú világ alakításáért folyó versenyben.

S hogy mennyire tudatos lépésről van szó, azt bizonyítja, hogy a Kreml hideg fejjel átgondolt minden egyes mozzanatot. Így azt, hogy az Ukrajnába belefáradt világ képtelen a gyors válaszlépésre, ráadásul a húr további feszítése magának Ukrajnának a létezését veszélyezteti. Moszkva azzal is számolt, hogy miközben a Nyugat megosztott, a világ keleti hatalmai kiállnak mellette, ráadásul e trendváltás csak erősíti a Kreml belpolitikai törekvéseit, így a nemzetépítést – hiszen erről és nem birodalomépítésről van szó -, s Putyin konzervatív forradalmát is.

„A Kreml ezáltal nagy, kockázatoktól sem mentes játszmába kezdett, célja azonban nem a területszerzés, hanem a beleszólás a világ jövőjének alakításába”

1961-ben született külpolitikai újságíró, elemző, publicista. A Demokrata és a Magyar Hang hetilapok külpolitikai szakújságírója, a #moszkvater, a szláv világgal és a posztszovjet térséggel foglalkozó portál alapító főszerkesztője. Előtte 28 éven át a lap megszűnéséig a Magyar Nemzet konzervatív napilap munkatársa, 2000-től 2017-ig a külpolitikai rovat vezetője, majd a lap főmunkatársa. A lap utolsó moszkvai tudósítója. Érdeklődési területe a posztszovjet térség, emellett a globális folyamatok. Rendszeresen publikál külpolitikai folyóiratokban, írásai, interjúi időről időre megjelennek a közép- és kelet-európai sajtóban. A Putyin-rejtély (2000) című könyv szerzője, 2009-től a Valdaj Klub állandó tagja. A Metropolitan Egyetem kommunikáció szakának docense. A Tolsztoj Társaság a Magyar-Orosz Együttműködésért Egyesület elnökségének a tagja.