Pető Zoltán gondolatai a #moszkvatérnek a margón kívülre
„Amint kényelmes széket sikerül szerezned, valakinek fájni kezd rá a foga – egyedül a fogorvosnál nincs kényelmes szék”
(Shayat Cout Pho)
Bizonyára már említettem, hogy gyermekkoromat helvét vallásos környezetben éltem meg. Nekünk a Káin és Ábel (elképzelt) legendája olyan volt, mint másnak Piroska és a Farkas meséje (talán a felnőtt változat, Pironka és a farka címen jobban beugrik…). Szóval, Káin és Ábel története nem ilyen volt. Az Ószövetség alapján tudjuk, hogy Káin, Ádám és Éva elsőszülött fia volt. Azt máig nem sikerült kideríteni, hogy neve héberül miért is jelent kovácsot, hisz még nem volt mit patkolni, a tüzet is csak később fedezték fel ügyes amatőrök. Mivel akkoriban még nem sok teendő volt a földeken sem, így földműveléssel foglalkozott. Ne is akadékoskodjunk, hogy mivel, csak úgy puszta kézzel. A traktort és a műtrágyát és a Colorado Bogarat (krumplibogár) még nem hozták át Amerikából. Maradjunk annyiban, hogy ő szorgalmasan, naphosszat túrta valamivel és valamiért a földet.
„Szapora család volt az Ádám család. Igyekezniük is kellett, hisz 2021. november 27-ére el kellett érniük a kereken 7.912.240.000 főt”
Így az idősebb Ádám és neje beszálltak szám szerint 33 fiúval és 23 lánnyal. Ezek között pedig felnevelkedett a legfiatalabb, Ábel névre hallgató gyermek is. Mint minden mesében, a legkisebbet taníttatták, így a Pásztor Egyetemen (ahol a lelkipásztorok mind a mai napig képzésben részesülnek) okleveles kecskepásztor diplomát szerzett. Azért ez mégiscsak egy fehérgalléros szakma volt, nem úgy, mint a bátyjáé, aki egész nap a szántásban dagonyázott. Egy verőfényes vasárnapi napon aztán megtörtént a baj. A templomi szertartáson, ki-ki a maga képességei szerint felajánlotta az Úrnak földi javait. Káin, mintha ferde szemmel nézett volna öccsére, s úgy vélte, az jobban fekszik a teremtőnél, mint ő. Aztán mikor a templom kertben magukra maradtak, egy pillanatra hatalmába kerítette a düh és a nyomában szivárgó irigység, és egy határozott mozdulattal megteremtette a testvérgyilkosság fogalmát.
„Mi, gyerekek ezt úgy szűrtük le, hogy az, aki irigy, az bizony káinkodik”
Ha valaki nem adta oda önzetlenül a legkedvesebb játékát, rohantunk mamához és beköptük, hogy irigy disznó, és egyfolytában káinkodik. Aztán nagymama jött és rendre elmagyarázta, hogy azért kell odaadni a másiknak azt, ami akár a legkedvesebb is, mert bizony az irigység Isten elleni vétek. Nem értettem – de, tán máig nem is értem.
„Annyi biztos, örökölt kódja az embernek, hogy a folytonos túlélés érdekében mindig a másikét akarja”
Aztán pedig birtokol, és megharcol mindenkivel, aki az övére pályázik. Ördögi (isteni) körforgás. Nincs is ezzel baj, hiszen arra teremtettünk, hogy az első pillanattól az utolsóig ragaszkodjunk mindenhez, ami földi életünk során vagy jutott, vagy kikapartuk – hátha jó lesz valamire. A gyűjtögetés (anyagiak, ingó- ingatlan, tudás, szeretet stb.) folyamatát pedig elneveztük életnek. Előbb gyűjtögetünk, aztán ragaszkodni kezdünk keservesen összeharácsolt földi javainkhoz. Megtanuljuk, hogy az irigység emberi fajunk legrosszabb ismérve és egyben motivációja is. Amikor pedig már nagyon fel vagyunk nőve, egy szép napon ránk köszön az iskolaigazgatónk által oly sokszor emlegetett NAGYBETŰS ÉLET, nos ebben a pillanatban rökönyödünk meg, hogy mindenki azon serénykedik (káinkodik), hogy bebizonyítsa nekünk, hogy szart sem érünk, és neki sokkal több mindene van. A kód persze nem hagy bennünket nyugton, s tovább halmozzuk magunk köré (az anyagiak mellé) az olyan – ugyan megfoghatatlan, de felnőttek számára roppant értékes – dolgokat is, mint a tisztelet, az elismerés, a presztízs, a dicsőség és egyéb, nem számszerűsíthető vagyont, amiről meg vagyunk győződve, nekünk több kell, hogy legyen, mint a másiknak.
„Az irigység nem más, mint egyéni, belső vágyunk az igazságra”
Ugyanis, meg vagyunk győződve, hogy a másik nem érdemli meg azt, amije van, de mi! Mi aztán többszörösen… Ez a gondolat aztán elkezdi uralni mindennapi életünket, cselekedeteinket, társas és társtalan viszonyainkat. A gyakorlatban ez úgy történik, hogy ki-ki a maga vehemenciájának megfelelően választ egy irányt (szakmát, pályát, hivatást, és elhivatottságot, életformát és ruhatárat, eszköztárat és lőportárat…), amivel megmutatja a világnak mire, és mennyire is érdemes. Sajnos azonban, ahol már legalább ketten vagyunk, ott meg fog jelenni a káinkodás szindrómája, ami nem más, mint a másik javainak elirigylése. Nem mennék bele, hogy meddig képes fajulni a káinkodás, de az biztos, hogy mi emberek e téren is nagyon kreatívok vagyunk. E betegséget – a gyarlósághoz hasonlóan – nem kezeli senki, és tudományos körök még rendesen nem is definiálták, s nem is dolgoznak ellenszer felkutatásán. Talán így izgalmasabb a világ.
„Az irigységnek két fajtája van: az önző és az önzetlen. Míg ez utóbbi úgy szól, hogy „nekem miért nincs?”, addig az előbbi azt mondja „neki miért van”!? Én úgy vélem, hogy e két tényező mozgatja az emberiség mindennapjait, kicsiben és nagyban is. A személyes kapcsolatoktól a globális politikáig mindenünket behálóz ez a jelenség”
A napokban egy amerikai szenátor (nem ám a kocsmában egy red-neck farmer!) – a tapintat kedvéért ide írnám a nevét, hátha a jövő embere szeretné majd megjegyezni: Roger Wicker, republikánus elkötelezettségű, Mississippi állam szenátora, s egyben az USA Fegyveres Erők Nemzetbiztonsági platformjának oszlopos tagja – kifejtette: idejét látja, hogy nukleáris konfliktust kezdeményezzen országa az oroszokkal. Nem tudom Wicker úrban milyen Káin motoz, és annak melyik mutánsa, de én meghökkentem.
Úgy vélem, abban a pillanatban, és ott, felszínre került az utóbbi hetvenhét esztendő minden elföldelt (hideg és meleg) haragja és indulata. Ezek szerint a hidegháború, csak azért volt hideg, mert az a nagy tengerentúli ország nem volt képes felmelegíteni? Aztán lekapcsoltam az indulataimat, és higgadtan végig gondoltam azokat az érveket, amelyek felmerülhettek e jóember fejében, mint elérendő cél. Káinkodás? Harács? Irigység? Erőfitogtatás? Feltűnési viszketegség? Pikkely sömör? Oszteochondrózis?
„Vagy esetleg Wicker úr nagy igyekezetében elfelejtette, hogy a világ atomarzenáljának 45 százaléka csak az övék? A másik 45 százalék Moszkva kezében van”
Nem tudom, és nem is akarom tudni, mennyire gondolta komolyan szavait a szenátor úr, de én, ha arrafelé laknék, nem szavaznék rá – már csak azért sem, mert láttam azokat a képeket, amelyek arról a két japán városról készültek, amelyet anno meglátogatott az amerikai küldöttség. Szerintem ott még a Wicker szenátor sem maradt volna életben.
Egyszer hallottam egy érdekes mondást: a nők legjobb ellenszere az irigység. Mai napig nem nagyon értem, de kezdem sejteni a logikát. Egy nőnek ugyanis minden kell. Márpedig, ha irigy vagy, semmit nem akarsz adni. Egy hölgynek azonban nem kell az olyan férfi, aki nem gavallér, aki nem maga ajánlja fel, hanem ki kell belőle énekelni, netán erőszakkal kényszeríteni, amit meg szeretnének kapni. Érdekes, hogy ugyanakkor minden nő olyan férjet keres, akitől a barátnőit megeszi a sárga irigység.
„Azt mondják, akkor élted kedvedre az életed, ha a kor haladtával csak azok maradtak meg melletted, akiket nem evett meg mellőled a sárga irigység”
Apropó, azt tudjuk, az irigységnek miért is sárga a színe? Vannak magyarázók, akik úgy vélik, az irigység a májat támadja meg, és sárgaságot okoz. Olyat is hallani, hogy az epére van rossz hatással. Azt, hogy ennek mi a tudományos alapja, eddig még senki nem firtatta, vagy támasztotta alá.
Nos, nekem van egy jóval kézzelfoghatóbb magyarázatom. Történt még az ősi káinkodás idején, mikor az idősebb testvér eltette Ábelt láb alól – tudják, ott hátul, a templomkertben. Nos, roppant kínos helyzetben volt, mivel zsebre nem vághatta a tetemet, és különben is rákérdeztek volna a szomszédok, hogy miért lóg ki belőle minden. Találnia kellett tehát egy olyan zugot, ahol sem szülei, sem testvérei, sem a hiénák, keselyűk, hullarablók és egyéb szervkereskedők nem találnak rá. Jobb ötlete nem lévén, ott a templom tövében, olajfákkal és virágokkal teli kertben (állítólag, maga a Getszemáni vagy Gecsemáné (héber: Gat Smanim גת שמנים) névre hallgatott, mely később egy másik leszármazott révén bekerült az emberiség történelmébe is. Nos, e zöldövezetben helyezte végső nyugalomra vértestvérét, ahol a virágok éppen tavaszt éltek, és szórták sárga virágporukat jobbra balra, s magára Káinra.
„El tudjuk képzelni, hogyan nézhetett ki az a szerencsétlen ember, a nagy meló után, az irigységtől megsárgulva”
Azt már nem is akarom belekeverni a történetbe, hogy aznap, reggelire citromlevet ivott, sárgarépát evett sárgaborsóval. Egy arra fityerésző sárgarigó, az éppen ott legelésző sárga csikónak epésen meg is jegyezte: Ez a Káin nagyon megsárgult, tán csak nem irigy valakire!? Azt pedig tudjuk, hogy a muslicák (bizonyára az Úr parancsára…), mind a mai napig Káin emlékére szállnak betegesen a sárga színre?
Fenti teóriám, (talán) azért nem állja meg a helyét, mert például az angolok zöldülnek az irigységtől! Állítólag, Shakespeare drámája után jött rájuk e képzelgés. Az öreg ugyanis ezt találta írni: „O! beware my lord of jealousy; It is the green-ey’d monster which doth mock, The meat it feeds on.” (Othello) Érdekes módon az angolok a féltékenységet, és az irigységet (envy) egy tőről fakadónak vélik.
„De mondok jobbat! Az oroszok is zöldülnek az irigységtől, illetve, azt kívánják az irigynek, hogy zöldüljön meg”
Ez utóbbi társulat mentségére legyen mondva, hogy a pravoszláv hitgyakorlatban nem minden nap használják az ószövetséget, s Káin emlékezetét, pedig arrafelé is tudnak rendesen káinkodni.
Akkor stílszerűen fejezzük is be egy orosz anekdotával: Mi történne az emberrel, ha életünkből eltűnne az irigység, az aljasság, és csak a hűség, az odaadás, az önzetlen szeretet és barátság maradna meg? Bizonyára kinőne a szőrünk, megnőne a farkunk és kutyává válnánk.
