Pető Zoltán gondolatai a #moszkvatérnek a margón kívülre

„Miért van háború? A megszerzés, birtoklás alapvető emberi kód. Ahhoz, hogy a másikét birtokoljam, el kell vennem – ő pedig nem adja önként. A fegyveres erőket pedig az enyém védelmére és – alkalomadtán – a másiké elvételére tartjuk.”

(Shayat Cout Pho)

A szokásostól rendesen elkanyarodva, had’ idézzek ide egy valódi citátumot is:

„York napsütése rosszkedvünk telét
Tündöklő nyárrá változtatta át.
Családunkról már elvonult a köd
S alámerült az óceán szívébe.
Most homlokunkon győztes koszorú,
Diadalemlék csorba fegyverünk,
Vad riadónkból víg vacsora lett
És édes dallam szörnyű indulónkból.
Szelíden mosolyog a háború,
Nem lovagol páncélos paripán,
Hogy félénk ellenség szívét ijessze,
Ehelyett fürge lábakkal szökell
A hölgy-szobákban léha lantzenére.”

(Shakespeare – III. Richárd – Vas István fordítása)

Nem érdemes mélyen elgondolkodni rajta, hiszen nem nekünk szól, s e fenti idézetet amúgy sem szokta az ember gyakran olvasni (nehezebben emészthető), ennek ellenére javaslom (mikor kivonulunk e fura összevisszaságból), mint fűtőtestet, e pár sort vigyük magunkkal a hidegebb napokban. Képzeljük el: elvonult a köd, s nem azért merült alá az óceán vizébe, hogy szétbarmolja a mások által megépített gázvezetéket, a vad riadókból pedig víg vacsora lett ott is, ahol ma a napi betevő után kajtatnak. Azt pedig vetítsük magunk elé, hogy szelíden mosolyogjon a háború. Egyelőre (sajnos) rendesen vicsorog (van, akinek érdekében áll vicsorgásra inspirálni). Az ember kivonul a harctérről, pusztán az indulatok vívnak egymással ádáz csatát. A pokol kapuját pedig egyre szélesebbre tárja a demokrácia parolás inasa.

„Bevallom nekem nincs is jó kedvem – kezd kivonulni belőlem az ilyesmi. Kezdem úgy vélni, akinek mostanában jókedve van az, vagy nem tud semmit (esetleg kínjában úgy tesz), vagy azt hiszi, mindent tud. Az előbbi próbálja élvezni az élet adta apró, ideiglenes örömöket, az utóbbi pedig úgy érezheti, bejött a terve – jelzem, mindkét élmény mulandó”

Mi egyáltalán a jókedv? Egyfajta komfortérzet? Mitől van egyáltalán az embernek jókedve? Meglehet, a jókedv egy átmeneti állapot a borzalmak és a remény közti göröngyös úton? Az én jókedvem másnak is jókedve, vagy az csak az enyém? Az öröm egybeesik-e a jókedvvel? Nos, én úgy gondoltam, végigszaladok a káröröm okozta jókedvtől a borúra-derű kiváltotta jókedv-skálán, hátha találunk valami érdekeset.

A napokban láttam egy TV-riportot – német csatornán, tehát (a mi szemszögünkből) hiteles forrás… A háborúban álló szomszédunk székesfővárosában készült, az utca emberével. Mindenki határtalan jókedvről tett tanúbizonyságot. Bekapcsoltam a hangot is, s ekkor szembesültem, hogy az éppen szenvedés alatt álló lakosság örömmámorban lubickolt, mert valakinek sikerült kibabrálni a Kercsi-híd szerkezetével.

„Elgondolkodtam – milyen kis apróság is elég ahhoz, hogy a népnek jókedve legyen”

Az már nem is lényeges, hogy a másik félnél elszakadt a D-húr, és pár napra rá (amellett, hogy napokon belül rendbe hozzák a hidat – talán revans, vendetta /latin: vindicta, orosz: месть, ukrán: помста/) szanaszét rombolta a szomszéd infrastruktúráját, éppen a tél kellős beállta előtt, elvéve ezzel sokak jókedvét. De megérte! Az a pár perc jókedv annyira hiányzott már…

Gyermekkoromban hithű helvét (a református egyházaknak két hitvallási irata van; első a Bázeli, a második, a Magyarországon használatos Zwingli és Kálvin tanítását fogadta el.) családban nőttem – egy darabig. Mi rendre eljártunk a templomba is, s emlékszem, a lelkipásztor a szószéken mindig úgy fejezte be mondandóját, s egyúttal osztotta szét az áldást: „Mindezek után az Úr Jézus Krisztus kegyelme, az Isten szeretete és a Szentlélek közössége legyen mindnyájatokkal! Szeretett testvéreim, ne feledkezzünk meg az adakozásról sem, mondván a jókedvű adakozót szereti az Isten! – ámen” Ugyan nem értettem a felhívás lényegét, de a nagymamámtól kapott 10 forintot én igyekeztem mindig jókedvvel bedobni a kijárat melletti perselybe. Ez többnyire abból ált, hogy vigyorogtam és miután bedobtam az érmét, ugrottam egyet örömömben. Bizonyára mások is látták, hogy – ha valaki – én nagyon boldog adakozó vagyok. Azt, hogy ezért szeretett-e engem az Úr, azt nem tudom, de én teljesítettem a kérést.

„Miért van az, hogy amit én örömmel adok, azt nem mindig fogadják jókedvvel?”

A napokban betértem egy étterembe. Az árak megtapasztalását követően nem sokon múlott, hogy azonnal ki is térjek, de a gyomrom korgott. Rendeltem. Megettem. Ha nem is valódi örömmel, de úgy véltem, meglepem a pincért egy adag borravalóval. Fájdalmat okozott ugyan, hisz a számla így is vaskos volt, de nem volt arcom kijelenteni, hogy a feneettemeg!, ennyit már nem ért az a nyamvadt ebéd… Szóval kiizzadtam a tételt. Hát elmondom, a pincér úr nem volt igazán jókedvű. Nem sikerült örömöt csalni még az ábrázatára sem, hisz motyogott valamit az orra alatt, de én azt nem véltem köszönetnek (azért a pár ezer forintért). Bevallom, én sem távoztam jókedvvel, hisz kidobva éreztem a jattot. Talán ha megleptem volna egy szemérmetlen nagy összeggel? Mi van, ha akkor sem lett volna jókedvű, hisz alapból őt is elkeserítették a világ viselt dolgai? Ilyesmiken töprengtem, mikor belém nyilallt, mifenét aggódom én itten a pincér jókedve miatt? Az tuti, hogy őt egyáltalán nem érdekelte az én elégedettségem, s kapásból lesajnálta a jókedvemet – borravalóval együtt.

„Talán nem vagyok egyedül, de rám képesek hatni az ilyen helyzetek. Tudom, át kellene ugrani rajtuk, kiküszöbölni magamból az érzést, úgy tenni, mint akit nem is érdekel más jókedve – de én nem vagyok képes ekkorát ugrani”

Próbált már valaki mást jókedvre deríteni (mondjuk, mint én a pincért)? Na, ez ám az igazi feladat, hiszen ehhez – elsősorban – szükséges a másik jókedvének hiánya, ami alapból feltételezi, hogy delikvensünk már a jelenlétünket is pokolba kívánja. Akkor mifenének tolom magam? Szánalomból, empátiából?  Következő indíttatás, hogy a másiknak eleve jókedve van, és én úgy érzem, valami furfanggal ennek részese kell legyek. A jókedv-csinálás nagy mágusainak a bohócokat tartják. Nekem (egyelőre) nem sikerült megfejtenem e társaság alapvető fiziológiáját. Bocsásson meg bárki, de én nem szeretem őket. Tudom, más élvezettel habzsolja az idétlenkedéseiket, de nekem nem megy. Pedig tényleg igyekeznek, s nem tesznek mást, mint valami rikító öltözékben, nem normál viselkedéssel azon vannak, hogy elvonják figyelmünket a problémáinktól, gondjainktól, próbálják kicsikarni belőlünk a jókedvet. Tiszteletreméltó dolog ám ez, de én nem erre lettem kifaragva…

Sokan úgy tartják, az igazi örömöt a vásárlás, valamilyen számunkra kedves termék megszerzése adja. Hát engem az ilyesmi sem tud igazán jókedvre deríteni – főleg, mert ki kell fizetni. Tudom, fura egy alkat vagyok, de én minden egyes fizetéskor, minden áldott kasszánál tragédiát élek meg. Holott örömmel kellene kiadnom a pénzt, amiért megdolgoztam, és megvehetem azt, ami végül is jókedvre kéne, hogy derítsen. S, ha ajándékba kapom? Nos, ekkor automatikusan felugrik bennem a szállóige, hogy ingyen sajt, csak az egérfogón van…

„Azt mondják, egy jókedv soha nem elég. Olyan, mint sörözés közben a sós mogyoró – az elénk tett tálból egy szemnél senki nem képes megállni”

A napokban láttam a hálón egy fényképet. Egy éppen magasság-rovátkás tábla előtt, rabosítás alatt lévő úr féktelen mosolyát örökítették meg. Az aláírásból megtudhattam, hogy ez a jóember hatalmas összeget nyert valami szerencsejátékon, s azzal tetézte határtalan jókedvét, hogy volt (rettenetesen utált) főnöke kertjét fél méter magasan telehordatta trágyával. Rengeteg pénzébe került, plusz még le is ültették – de megérte, hisz élete álma teljesült.

Sokszor merül fel bennem a kérdés: rajtam kívül kinek érdeke, hogy nekem jókedvem legyen? Bizonyára a környezetemnek, a szeretteimnek, barátaimnak. Továbbá mindenkinek, aki (anyagilag és érzelmileg) belőlem él, hisz ha jókedvvel adakozok, biztosan felelőtlenebbül szórom. Minden reklám és marketingfogás arról szól, hogy nekem jókedvet kerítsenek (pucér nők, vidám jelenetek, mosolygós család, cica, kutya, most született panda maci…), hiszen megveszem mindazt a baromságot, amit rosszkedvemben lefitymálásra sem tartottam volna érdemesnek. Tudom, a fogyasztói társadalom kötelezettségei… De azért ne feledjük el a kereskedelem morbiditásait sem! Például egy temetkezési vállalkozó aligha örülne az örök életnek!

„Tehát, csaknem az a siralmas helyzet van, hogy még a jókedvemet is manipulálják, ebből hasznot remélve? Ezért van az, hogy sokszor én magam sem tudom, igazán jókedvem van-e, vagy valami külső hatás nyomására olyan illúzióm kelt, ami hasonlatos a jókedvhez?”

Mondok egy példát. Médiában, (12 éven felüli karikával), térdig érő ujjú pulóverben egy mosolygós, távolba meredő, ábrándos tekintetű hölgy gőzölgő bögrét szorongat a naplementében. (a felkeltett illúzió kapcsán valami hüvelyszárazság elleni tablettát akarnak rám tukmálni) A kampány annyira sikeres, (igaz, az adott tabletta továbbra sem keltette fel az érdeklődésem, de) legközelebb, ha meglátok egy naplementét, ösztönösen gőzölgő bögre után kutatok, és kiülve a teraszra úgy érzem, még akár jókedvem is lett. Ilyen egyszerű lenne?

Egyszer, külföldi életem során volt egy szomszédom, a Jyrki Finnországból. Nyugodt embernek tűnt, már-már nagyon is, mint általában mindenki arrafelé. Ő tanított meg nekem egy alapvető finn népszokást, melynek egy egyszerű neve van: Kalsarikännit. Ez egy olyan pajzán vidámkodás, mikor egyedül, otthon, egy szál alsógatyában, több üveg vodka társaságában, lesz*arva a világ apraját-nagyját, lealjasodsz a sárga föld alá egy fél méterrel. Mindig mondtam, hogy vidám nép ez a finn, tudnak élni.

„Sokan úgy tartják, a jókedv elérésének legegyszerűbb módja egy feles. Vagy kisebb testvére a stampedli”

A baj csak az, hogy egy feles nem szeret egyedül bóklászni a gyomorban – társat keres. Mi pedig megsajnáljuk, s barátot kerítünk neki. A két tekergő pedig haverokat szerez, s az összeverődött kis csapat elindul a tivornya, majd a delirium tremens („remegő önkívület”) irányába. Ez pedig már egy utcával odébb van a Jókedv tértől. Van egy még barátságtalanabb jókedv-serkentő, a kiszacskós liszt (esetleg tablettás hasadóanyag) – vagyis a tudatmódosító ajzószerek. Na, azok aztán tudnak jókedvet csinálni! Olyannyira, hogy az emberi agy túllő a képességein, s a delikvens csak úszik a jókedvben-örömben és bízik benne, hogy talán túléli.

Na, de ennyi a kesergésből! Javaslom, most se csüggedjünk – mint úgy általában soha! Ne nyúljunk semmihez, (se pohárhoz, se liszthez, se forró kályhához, s főleg ne a konnektorhoz!), hiszen kódolva van bennünk az emberi alkalmazkodás is, ami – bennünk rejlő indulatokat leküzdve – képes fenntartani a humánt. A folyamat ugyanis roppant egyszerű: magából kikelve ordít, majd kétségbeesetten elégedetlenkedik, kisvártatva kényszeredetten tudomásul vesz. Egy idő után pedig elfogad, beépít a saját érdekei közé, és jókedvűen konstatálja: hmm, valami ilyesmire gondoltam! Szóval, az emberi tudat is képes ám átalakulni, mint púpos prés a MÉH telepen…

„Tudom, nem sikerült a borúra jókedvet hoznom, pedig szerettem volna, hisz még az elején eldöntöttem, hogy mostani írásomban kikerülöm a világ gondjait, és csupa vidámságról írok, magáról az emberi jókedvről. Hát, nem megy. Sajnos életünk úgy van kitalálva, hogy mindig ólálkodik, szaglászik körülöttünk valami róka, hogy nyugtalanságot keltsen. Mi pedig kétségbeesetten azon imádkozunk, csak ne minden tyúkot vigyen el…”

A végére pedig felvállalok egy orosz anekdotát: Tehetősebb üzletemberek elmennek szaunázni. Nagyban megy a szeánsz, mikor megszólal egy telefon. – Mi az, hogy nincs jókedved? Milyen bundát? Hát már van öt szőrös nagykabátod! Na jó, vedd meg, tudod hol a pénz. Pár perc múlva ismét csörög a készülék. – Milyen kocsit? Az nem igaz, hogy a második sportkocsi tudná meghozni a jókedvedet!? Na jó, vedd meg, tudod hol a pénz. Nem kellett sokat várni, jött a következő hívás. – Milyen házat? A fenébe is! Hát neked csak az ilyesmi tud örömet okozni!? Na jó, vedd meg, tudod hol a pénz.

Jóember bontja a vonalat, majd csodálkozó ábrázattal megkérdi a körülötte lévőktől: – Emberek! Kié ez a telefon?