Az elszalasztott béke

Több mint egy év elteltével visszakerültek a hírekbe a sokáig ígéretesnek tűnő, de végül eredménytelenül félbeszakadt isztambuli tárgyalások. Az elmúlt hetekben az orosz és a belarusz elnök is felelevenítette a végül soha alá nem írt szerződéstervezetet. De miért éppen most lett ismét hír egy kudarcba fulladt tárgyalássorozatból? Miért szakadtak meg akkor az egyeztetések, és milyen kilátásai vannak a tárgyalások újrakezdésének? Jevgenyij Prigozsin lázadása, a megegyezés, a polgárháború veszélyének elülte után a fókusz ismét Ukrajnára tevődik át, és a fronthelyzet alakulásának függvényében ismét előkerülhet a tűzszünet, a háború befagyasztásának a kérdése.

Kosztur András írása a #moszkvater.com számára

„A másik kérdés, hogy valóban a Nyugat volt-e az, amelyik Kijevet a tárgyalások megszakítására buzdította, vagy Zelenszkij és köre önhatalmúlag döntött így. Bár biztosat ezzel kapcsolatban sem lehet mondani, tény, hogy a Nyugat további támogatására vonatkozó ígéretek nélkül az ukrán vezetés nem vállalt volna ekkora kockázatot”
Fotó:EUROPRESS/Genya SAVILOV/AFP

Tavaly a háború kitörését – vagy ha úgy tetszik, a különleges hadművelet kezdetét – követően néhány nappal tárgyalni kezdtek egymással Ukrajna és Oroszország képviselői, előbb Belarusz területén, majd Isztambulban. A hírek alapján március végére úgy tűnt, a felek közel lehetnek a megállapodáshoz, és így a háború lezárásához. Március 29-én az oroszok bejelentették, hogy Ukrajna északi részéből kivonják csapataikat, néhány nappal később pedig a visszavonulást végre is hajtották. Ekkor azonban a Bucsából és a többi Kijev környéki településről érkező hírek kezdték uralni a nemzetközi sajtót, a tárgyalások pedig április közepére tulajdonképpen megszakadtak.

Azóta újabb, a békét célzó tárgyalásokra nem került sor, bár különböző kérdésekben – mint például a gabonakereskedelmi megállapodás vagy a fogolycserék – továbbra is zajlanak az egyeztetések a felek között.

„Oroszország ­­– legalábbis elviekben – nyitott lenne arra, hogy újrakezdődjenek a béketárgyalások, Ukrajna vezetése azonban elzárkózik ettől, mondván, erre csak területeik felszabadítása után kerülhet sor”

A jelenleg is zajló ukrán ellentámadás megindítását követően azonban ismét előkerültek a tavaly márciusban folytatott tárgyalások, éspedig orosz oldalról. Látszólag nem éppen a legaktuálisabb időpont, hiszen a két ország közötti béke jelenleg távolinak tűnik, a harci cselekmények intenzitása nő, követeléseiből pedig egyik fél sem enged. Ehhez képest először Vlagyimir Putyin elnök beszélt az orosz haditudósítók előtt arról, hogy tavaly tavasszal egy „nem rossz” békeszerződés-tervezetet sikerült a két delegációnak alkotnia, az ukránok azonban felrúgták a megállapodást, miután az oroszok elvonultak Kijev alól.

Szinte ezzel párhuzamosan Aljakszandr Lukasenka belarusz államfő is felhozta a témát, „normális” béketervezetet emlegetve, amelyben szerinte a Krím és a Donbassz kapcsán valamiféle területbérlésről is szó lett volna (hogy ki bérelt volna kitől és mit, az nem derült ki), erre azonban ma már nincs lehetőség, mivel ezek a területek már Oroszország részei (orosz álláspont szerint ez a Krím kapcsán egyébként már 2014 óta igaz). Néhány napra rá pedig az afrikai vezetőkkel folytatott találkozóján Putyin meg is mutatta az állítólagos szerződés-tervezetet, amely az Ukrajna állandó semlegességéről és biztonsági garanciáiról címet viselte, és amely szerint jelentősen csökkentették volna az ukrán hadsereg fegyverzetét és létszámát is: Ukrajna Fegyveres Erői – a tulajdonképpeni hadsereg – esetén 85 ezer főben, a nemzeti gárda esetén pedig 15 ezer főben maximalizálták volna a létszámot.

„Putyin, és persze a többi orosz véleményformáló is azt állítja már tavaly április óta, hogy a béketárgyalásokat az ukránok rúgták fel, éspedig a Nyugat követelésére”

Az ukránok pedig olyan helyzetben vannak, hogy akár így volt, akár nem, nem cáfolhatják az orosz állításokat – legfeljebb azt a részét, amely szerint a Nyugat akarta volna a háború folytatását –, hiszen jelen állás szerint nem hajlandóak tárgyalni, így az elvi kiállás a céljaik katonai úton történő elérése mellett tulajdonképpen illeszkedik a hivatalos kijevi narratívába is.

Nem is feltétlenül van okunk rá, hogy megkérdőjelezzük, hogy Kijev részéről mondtak nemet a megállapodásokra, annak ellenére, hogy első ránézésre Ukrajna számára kedvező feltételekkel köttetett volna meg a béke. A teljes dokumentumot nem hozták ugyan nyilvánosságra, az akkori hírek és a mai állítások alapján azonban nagyjából rekonstruálhatók annak főbb pontjai. Ukrajna a szerződés szerint semleges lett volna (azaz lemondott volna a NATO-csatlakozásról), cserébe azonban biztonsági garanciákat kapott volna az ENSZ BT tagjaitól és más országoktól, amelyek támadás esetén kötelesek lettek volna támogatni Ukrajnát (elsősorban fegyverszállításokkal és diplomáciai erőfeszítésekkel, nem közvetlen hadbalépéssel). Ekkoriban már az ukrán vezetés is lemondóan nyilatkozott a NATO-tagságot illetően, az Isztambulban körvonalazódó garanciákat pedig még előnyösebbnek is állították be az észak-atlanti szerződés híres-hírhedt ötödik cikkelyénél.

A területi kérdésekről nem tudni biztosat, ahogy az orosz nyelv státuszáról, vagy az ukrán fegyveres erőkre vonatkozó korlátozásokról sem. Akkoriban arról beszéltek ukrán részről, hogy a felek a szerződés szerint vállalnák, hogy 15 évig nem próbálják katonai úton megváltoztatni a Krím státuszát, hanem tárgyalásokat folytatnak egymással a kérdés rendezésére. Mihajlo Podoljak, az Elnöki Iroda vezetőjének tanácsadója egyenesen forradalminak nevezte ezt a pontot, hiszen értelmezése szerint Oroszország is beismerte ezáltal a Krím vitatott státuszát.

„Március végéig tehát a hivatalos Kijev minden módon igyekezett meggyőzni az ukrán közvéleményt arról, hogy a szerződés Ukrajna számára előnyösebb, és lényegében egyet jelent Oroszország vereségével”

Jelen sorok szerzője szerint a tervezetekben vélhetően a területi status quo, azaz a február 24. előtti állapotok helyreállításáról, az orosz nyelv helyzetének javításáról, az ukrán hadsereg létszámának és fegyverzetének korlátozásáról is szó lehetett – konkrétumokat azonban nehéz lenne mondani. Olekszij Aresztovics, az ukrán Elnöki Iroda immáron csak volt tanácsadója idén például többször is azt nyilatkozta – lásd itt és itt –, hogy az oroszok tulajdonképpen már minden követelésükről lemondtak, még az ukrán semlegességről és az orosz nyelv kérdéséről is, csupán az ukrán fegyveres erők korlátozásához ragaszkodtak foggal-körömmel. A bucsai események után azonban Volodimir Zelenszkij elnök ebbe sem volt hajlandó belemenni. Ez a nyilatkozat Aresztovics részéről ma még bókként hathat az elnök irányába a hivatalos ukrán álláspont szerint, ha azonban az ellentámadás kudarcot vall, úgy terhelő vallomásként is értelmezhetik majd a jövőben…

„Aresztovics szerint tehát Kijev részéről mondtak nemet a tárgyalások folytatására, és ezt volt kollégája, Podoljak egy tavaly áprilisi nyilatkozata is megerősíti”

Akkor a tanácsadó már Ukrajna katonai eredményeitől tette függővé az ukrán pozíciókat a tárgyalóasztalnál. Úgy vélte, valamelyik félnek „döntő fölényhez kell jutnia a harcmezőn”. Tekintettel arra, hogy Ukrajna azóta is nyíltan elzárkózik a tárgyalások folytatásától, elmondhatjuk, hogy a „bizonyítékok” nagy része egy irányba mutat: az isztambuli tárgyalások Kijev akaratából szakadtak meg.

Persze, még így is számos kérdést vethetünk fel. Például azt, hogy mennyire voltak őszinték az oroszok szándékai. Ha a nyugati sajtó Oroszországról és az orosz hadseregről alkotott lesújtó véleményével olvassuk össze az akkori eseményeket, úgy feltételezhetjük, hogy akár őszinte is lehetett a háború lezárására irányuló törekvés. Emlékezhetünk, hogy akkoriban komoly diskurzus folyt arról Nyugaton, hogy hagyni kell-e Putyint „arcvesztés nélkül” kiszállni a háborúból. Hiszen – érveltek egyesek – Oroszország idővel ismét megpróbálhatja elérni, ami ezúttal nem sikerült, és egy ilyen béke csak fenntartaná egy jövőbeli háború lehetőségét (ezzel érvel az ukrán vezetés és támogatói mai napig az azonnali tűzszünettel kapcsolatos felvetések ellen).

„A másik kérdés, hogy valóban a Nyugat volt-e az, amelyik Kijevet a tárgyalások megszakítására buzdította, vagy Zelenszkij és köre önhatalmúlag döntött így. Bár biztosat ezzel kapcsolatban sem lehet mondani, tény, hogy a Nyugat további támogatására vonatkozó ígéretek nélkül az ukrán vezetés nem vállalt volna ekkora kockázatot”

A harmadik kérdés pedig az, ami miatt ez az egész cikk született, éspedig, hogy miért lett ez az egész ismét téma, éppen most? Önmagában illeszkedik az orosz álláspontba az, hogy míg ők tárgyalnának, addig Ukrajna nem hajlandó erre. Ezt a háború alatt a Kreml többször is hangsúlyozta, és bár Nyugaton hajlamosak ezt a gyengeség vagy a közelgő orosz vereség jelének tekinteni, mondván, a tárgyalásokkal Moszkva csak mentené a menthetőt,

„ez a kommunikáció elsősorban a globális Dél országainak szól, akik a háború mielőbbi lezárásában érdekeltek”

Nem véletlen, hogy az isztambuli tervezet – vagy amit annak mondanak – is éppen egy több afrikai országot képviselő delegációval folytatott találkozón került elő. Így a korábbi orosz béketervek konkretizálása egyfajta válasz is a kínai, brazil, afrikai és egyéb békefelvetésekre, mondván, Moszkva álláspontja hasonló, a háború pedig nem őmiatta húzódik ilyen sokáig. Ez a retorika eddig működőképesnek bizonyult, amiben Kijev hajthatatlansága is nagy segítséget jelent Oroszországnak.

„Lehetséges azonban egy másik ok is arra, hogy miért kerültek elő az isztambuli egyezségek. Ez pedig az, hogy Moszkva az ukrán ellentámadás lefulladásával – a kifulladás kifejezés talán még korai lenne – úgy látja, rövidesen ismét kapu nyílhat a tárgyalások előtt”

Már amennyiben a Nyugat úgy látja, a támogatások – eddigiek és ezután következők – nincsenek arányban a már elért és jövőben elérhető eredményekkel. Bár a tavaly márciusi szerződések, elsősorban a területi változások miatt, ma már kevéssé aktuálisak, a visszafogott régi követelések fényében a jelenleg elérhető eredmények is jobbnak tűnhetnek – már ha sikerül azokat fixálni. Ma már a nyugati sajtóban is arról beszélnek, hogy tárgyalásokra kényszeríthetik Kijevet Nyugatról, ha az ellentámadás kudarcot vall, korábban pedig Prigozsin beszélt arról, hogy Oroszország vezetése akár már most kihirdethetné győzelmét. Igaz, ő ezt a lehetőséget előnytelennek tekintette. Így ezt a lehetőséget sem zárhatjuk ki. Ahogy elbíznunk sem szabad magunkat ezzel kapcsolatban.

(A szerző a XXI. Század Intézet vezető kutatója)

Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.

Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.

Email : info@moszkvater.com