A február 24-én kezdődött „különleges hadművelet” Oroszországot is fel-, illetve megrázta. A társadalmon, pontosabban annak kulturális és gazdasági elitjén belüli törésvonalak élesedtek ki hirtelen, és gyakorlatilag egy új orosz emigrációs hullám indult el a világ számos országa felé. Hogy hova is vezetnek a szemünk előtt zajló folyamatok, ma még nem világos, az azonban szinte biztos, hogy a korábbi status quo helyreállítása ezen a területen is valószerűtlen.

Kosztur András írása a #moszkvater.com számára

Proscsaj, elita!, azaz Viszlát, elit! címmel jelentetett meg új klipet a Leningrad együttes néhány nappal a „különleges hadművelet” kezdete után. A népszerű pétervári banda, amely az idei évben rendkívül aktívnak bizonyult közéleti kérdésekben, ezzel a dallal az orosz kulturális elit békepárti szegmensének reakciójára utalt, miután sokan azok közül, akik nem támogatták az ukrajnai hadműveleteket, sietve elhagyták az országot február 24. után.

 

„A békepárti emigrációs hullám az orosz kultúra legismertebb alakjaitól egészen a <kreatív osztály> közepes anyagi lehetőségekkel bíró képviselőiig terjedt, egyesek (Nyugat-)Európa felé, mások a Kaukázus országaiba vagy épp Izraelbe távoztak”

A hangosabb kritikus megnyilvánulásokat mellőzők közül egyesek már haza is tértek – például a népszerű műsorvezető, Ivan Urgant –, mások viszont, mint a Magyarországon is ismert és egyébként évek óta Európában élő író, Dmitrij Gluhovszkij (Dmitry Glukhovsky), ezt már csak azért sem tehetik meg, mert Oroszországban büntetőeljárás indult ellenük.

Ha az orosz politikai élettel kapcsolatos egyszerűsített magyarázatokból indulunk ki, akkor ez a helyzet is egyszerűnek tűnik. A rendszer minden korábbinál szigorúbban lép fel kritikusai ellen, így közülük az utolsó, már korábban is partvonalra szorított személyek is kiszorulnak az oroszországi közéletből, sőt, gyakran az országból is. A történteknek azonban van egy másik értelmezése is.

Az orosz kulturális elit másik része, amelyik támogatja a háborút, úgy véli, az elmúlt húsz évben az orosz központi kultúrpolitika haszonélvezői éppen azok a csoportok voltak, amelyek most szembefordultak az állammal. Közülük sokan pedig csak arra várnak, hogy a helyzet lecsillapodjon, és minden visszatérjen a régi kerékvágásba, amely egyszerre tette lehetővé az oroszországi és nyugati kapcsolatépítéseket.

„A jelenlegi helyzet ugyanis szinte mindenkit állásfoglalásra kényszerített az orosz közéletben, egyik oldalról az újdonsült orosz törvények, másik oldalról pedig a nyugati szankciók és elvárások közé szorítva a véleményformáló eliteket”

Aki támogatja a hadműveleteket, az elvágja magát Nyugaton (Ukrajnáról nem is beszélve). Aki kiáll ellenük, annak nincs maradása Oroszországban. Egyesek – mint Filip Kirkorov – megpróbálják kerülni a konkrét válaszokat, de nagy kérdés, hogy erre meddig lesz lehetőségük.

A háborút támogató kulturális szereplők ugyanis a harcok kezdete óta rendre számon kérik az orosz művészet és gondolkodás vezető alakjait a „különleges hadművelettel” kapcsolatos álláspontjukat illetően. Úgy vélik, a kulturális életben is változásokra van szükség, méghozzá állami szinten is, hiszen a döntő pillanatban a Nyugattal tartó művészek nem csupán kisajátították tevékenységük közegét – például az irodalmi vagy zenei életet, meghatározva annak világnézeti irányvonalát –, de mindeközben élvezték az állam közvetlen vagy közvetett támogatását is. Így jutott a kritikából az orosz kultúrpolitika alakítóinak is, a történelemoktatás vagy éppen a rádiók és televíziók kulturális programjainak nem eléggé hazafias szemlélete miatt, a bírálatok célkeresztjébe került Dmitrij Peszkov elnöki szóvivő is, mert hazafinak nevezte háború kitörésekor külföldre távozó Urgantot, és persze Vlagyimir Medinszkijnek is felemlegették gyengének ítélt tárgyalási stílusa mellett azt is, hogy korábban, 2012-től 2020-ig kulturális miniszterként nem tett semmit ezek ellen a tendenciák ellen.

„Az orosz <kultúrharc> egyik arcává Zahar Prilepin író és politikus vált, aki a sajtóban talán a legtöbbször emlegeti a művészet, az oktatás és a szimbólumok területén végrehajtandó változások szükségességét”

Prilepin korábban nemzetibolsevik volt, Eduard Limonov bajtársa, az elmúlt években pedig a rendszeren belüli ellenzéki Igazságos Oroszországért párt egyik vezetője. És nem mellesleg 2016–2018 között a kelet-ukrajnai harcok aktív résztvevője, amely idő alatt szerzett élményeit több művében is megörökítette. Prilepin elsősorban az olyan, Donbasszt megjárt költők, haditudósítók, zenészek felkarolásában tevékeny, mint amilyen a harkovi születésű költőnő és haditudósító, Anna Dolgarjova. Szintén aktív a kulturális változások témájában Margarita Szimonjan, a híres-hírhedt RT tévécsatorna főszerkesztője. Érdekesség, hogy az örmény származású Szimonjan karrierje kezdetén maga is haditudósító volt a második csecsen háborúban, míg Prilepin katonaként vett részt az elsőben.

„Persze a kulturális szembenállásnak van egy másik vetülete, amely magyarázatául is szolgálhat annak, hogy miért élvezték a rendszer kegyeit olyanok is, akik végül ellene fordultak. Az úgynevezett rendszerliberálisokról, a <sziszlibekről> van szó, azaz az orosz politikai és gazdasági elit azon képviselőiről, akik a Nyugattal való kiegyensúlyozott versengésben voltak – többek között anyagilag is – érdekeltek, akik nagy gazdasági és politikai befolyásra tettek szert az elmúlt évtizedekben, és akiknek pozícióit a leginkább megrendítette a háború”

Pontosabban, a háború miatt bevezetett szankciók, s ez teljesen összezilálta soraikat. A szankciók bevezetése ugyanis elsősorban azon oligarchák számára jelentett veszteséget, akik a legszorosabban kötődtek a Nyugathoz. Pjotr Aven, Mihail Fridman vagy Roman Abramovics veszteségei a háború támogatóinak nagy részében – de még a szkeptikusabbakban is – legfeljebb kárörömöt válthattak ki.

Egyúttal pedig porig rombolták azokat a nyugati elképzeléseket, miszerint az ellenük bevezetett szankciók miatt az oligarchák majd olyan nyomást gyakorolnak Vlagyimir Putyinra, hogy az kénytelen lesz engedni a nyugati követeléseknek. Mondhatni, ennek az ellenkezője történt, hiszen a Nyugaton tárolt vagyonoktól való megfosztásuk végleg az orosz államnak szolgáltatta ki az ország gazdasági és politikai elitjét, akik így csak a rendszerhez való lojalitásuktól várhatják, hogy biztosítja jólétüket. Esetleg megpróbálkozhatnak a rendszer és a háború elítélésével, de ezzel azt kockáztatják, hogy Oroszországban is fellépnek ellenük, miközben semmi sem garantálja, hogy a vagyonukat visszakapják.

„A rendszerliberálisok alkonyát jelzi Anatolij Csubajsz esete is”

Csubajsz 1991–94 között az orosz állami vagyonkezelő vezetőjeként ő vezényelte a privatizációt az országban, az 1990-es években több magas kormányzati tisztséget is betöltött (miniszterelnök-helyettes, pénzügyminiszter és az elnöki adminisztráció vezetője is volt), de a putyini érába is be tudott illeszkedni, hiszen 2008–2020 között az orosz nanotechnológiai vállalat, a Rosznano vezetője volt. Csubajsz 2022 márciusában távozott legutóbbi tisztségéből, addig az orosz elnöknek a nemzetközi szervezetekkel való kapcsolattartásért felelős különleges képviselője volt a fenntartható fejlődés céljainak elérését érintő ügyekben. Áprilisban kiderült, hogy vállalati igazgatótanácsi posztjairól is lemondott. Csubajsz az országot is elhagyta, hivatalos képviselői szerint Törökországban és Izraelben járt az elmúlt hónapokban, június elején pedig megkezdték a tanúkihallgatásokat az ő és környezete feltételezett korrupciós ügyei kapcsán.

„De nem Csubajsz az egyetlen, akinek megrendülhettek a pozíciói, az orosz sajtó az elmúlt hetekben arról is beszámolt, hogy a Szberbank vezetőségének a jelentős része is elhagyta posztját és vélhetően az országot is”

A bank elnöke, German Gref egyelőre maradt – őt is Oroszország globális gazdasági integrációs törekvéseinek egyik kulcsfigurájának tekintik, az elmúlt években pedig a digitalizációs és csúcstechnológiai fejlesztések kurátoraként tartották számon. Utóbbi szerepkört éppen Csubajsztól vette át. Kérdés, hogy felsővezetői jelentős részétől megválva, az Egyesült Államok és az EU szankciói alatt a Szberbank mennyit tud megtartani az elmúlt években kiépített „ökoszisztémájából”, és mennyire lesz képes megvalósítani a technológiai ugrással kapcsolatban „rábízott” terveket.

A rendszerliberálisok pozíciói tehát romlottak – a rendszeren kívüli ellenzékre pedig ugyanez még inkább igaz. A Nyugatnak kedvező politikai fordulatra tehát csekély az esély a közeljövőben, főképp, hogy úgy tűnik, a szankciók által az orosz gazdaságra jelentette veszélyeket is sikerült elhárítani.

 (A szerző a XXI. Század Intézet vezető kutatója)