Miért ajándékozta el Nyikita Hruscsov a Krímet? Megsajnálta az ukránokat, bosszút akart állni Sztálin korábbi döntéséért, vagy a Generalisszimusz halála utáni bizonytalan időkben egyszerűen csak az ukrán elvtársak támogatását akarta megszerezni?

A Krímre szemet vető első nagy civilizáció a görög volt, a félszigetet azonban később Róma, majd Bizánc is megszerezte magának, előtte pedig uralták a szkíták, majd a görög-római világ után a keleti gótok is. De birtokolta a középkor jelentős kereskedő állama Genova is. A XIII. században jelentek meg a tatárok, s az Oszmán Birodalommal szoros kapcsolatot ápoló krími kánságnak hosszú időre sikerült megvetnie a lábát, mígnem 1783-ban a félsziget orosz fennhatóság alá került.

„Egészen 1954-ig, amikor Nyikita Hruscsov csendben elajándékozta Ukrajnának”

A szovjet pártfőtitkár fia, Szergej úgy emlékezett, hogy e gesztus gyakorlati szempontokat követve a Dnyeperen épülő, Ukrajna déli részein és a Krímben lévő termőföldek öntözését biztosító vízerőművel volt összefüggésben. Az Oroszország és Ukrajna „egyesülésének” 300. évfordulója alkalmából tett sajátos gesztusnak lehettek gazdasági megfontolásai, és az ukrán nacionalizmust is időről időre csillapítgatni kellett, arra pedig biztosan senki sem gondolt, hogy egyszer a Szovjetunió megszűnik.

Ennél életszerűbb érveket sorakoztat fel a kérdéssel foglalkozó oxfordi történész, Gwendolyn Sassa, aki 2007-ben megjelent könyvében érdekességként egy 1944-es beszélgetést idéz, amelyben Sztálin 100 ezer embert kér az Orosz Szövetségi Köztársaságba a háborús károk helyreállítására az ukrán párt első emberétől, Hruscsovtól. A találkozón jelen lévő szakszervezeti vezető Lavrentyij Pogrebnoj szerint Hruscsov nem ellenkezhetett, de felháborodásában később azt morogta maga elé, hogy ezért legalább a Krím jár. Egy másik visszaemlékező, az apósát Sztálin halála utáni körútján végigkísérő Alekszej Adzsubej szerint

„a Dél-Oroszországban született, fiatal korát a Krímben töltő Hruscsovot megrázták az 1953 októberében Szimferopolban tapasztalt katasztrofális állapotok, s a látottak hatása alatt Kijevbe utazva döntött az ajándékozásról”

Sassa úgy véli, egyáltalán nem hirtelen támadt ötletről van szó, s e döntést alapvetően az motiválta, hogy a Berijával már leszámoló Hruscsovnak – pozícióit erősítendő – szövetségesekre volt szüksége, mégpedig a második legnagyobb erőt jelentő ukrán elvtársak támogatására. Úgy gondolta, egy ilyen ajándékkal egész Ukrajnát maga mögött tudhatja.

„Az oxfordi történész felhívja a figyelmet az ajándékozást övező némaságra. Sem a nyugati, sem a szovjet sajtó nem verte nagy dobra a Krím elajándékozását”

Az elhatározásról is csupán a főtitkár legszűkebb körének volt tudomása. Előzőleg a Krímet vezető Pavel Tyitovot Moszkvába rendelték, s mivel tiltakozott a döntés ellen, helyére az ukrán Dmitro Poljanszkijt nevezték ki. Mint arra a történész rámutat, furcsaságok kísérték magát a döntést is, amely a két legfelsőbb tanács helyett csupán azok elnökségeiben született meg, amelyek ülésein többen – feltehetően tiltakozásul – meg sem jelentek, krími képviselő felszólalásának pedig egyáltalán nincs nyoma.

„E procedúra törvénytelenségére 1991 után többen felhívták a figyelmet, a Szovjetunió felbomlásának lázában azonban Borisz Jelcinnek kisebb gondja is nagyobb volt a Krímnél”

Annak ellenére, hogy visszaemlékezések szerint Belovezsszkaja Puscsában az ukrán aláírók nagyon is számítottak e kérdés felvetésére.