„nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova érkezik”
Péter Tamás írása a #moszkvater.com számára
Jens Stoltenberg NATO-főtitkár és Volodimir Zelenszkij ukrán elnök közös sajtótájékoztatóra érkeznek a vilniusi NATO-csúcs találkozóján 2023. július 12-én
Fotó:EUROPRESS/PETRAS MALUKAS/AFP
Habár Ukrajna a NATO-csúcson nem kapta meg a hőn áhított csatlakozási meghívást, egy jövőbeni gyorsított felvételi procedúrára ígéretet kapott. Ukrajna szemszögéből nézve már ez is komoly előrelépésként értékelendő, ennek ellenére Zelenszkij elnök durcás hangvételű Twitter üzenettel jelentkezett a csúcstalálkozóról. Azt hangsúlyozta, hogy nincs törekvés arra vonatkozóan, hogy Ukrajna mielőbb a NATO tagjává váljon. „Mindez a Nyugat gyengeségének jele” – ostorozta üzenetében az ukrán elnök a Nyugatot. Azt a Nyugatot, amelynek Ukrajna jelenlegi szorult helyzetében tulajdonképpen a fennmaradását köszönheti.
„Bár sokan légvárként tekintettek az ukrán vezetés várakozásaira, egyes források szerint e várakozások nem voltak teljesen alaptalanok, mivel Zelenszkij elnök informálisan ígéretet kaphatott arra vonatkozóan, hogy jelentős katonai sikerek esetén Ukrajna hivatalos meghívót kap a NATO-ba”
Az utóbbi néhány hét során az ukrán hadsereg valóban komoly erőfeszítéseket tett annak érdekében, hogy valami értékelhetőt tudjon felmutatni a hadszíntéren, a csúcstalálkozó időpontjáig azonban nem sikerült áttörést elérni. Ennek részben az az oka, hogy az elmúlt hónapok során az orosz hadsereg nem tétlenkedett, a frontvonal teljes hosszában mélységében tagolt védelmi rendszereket építettek ki. Ilyen jellegű védelmi struktúrák áttörése bármely hadsereg számára az egyik legkomplexebb harcászati feladatot jelentené, a jelek szerint pedig az ukrán hadsereg e magas léc megugrására egyelőre nem képes.
Ukrajna NATO csatlakozása ügyében a távolságtartó, kimért hozzáállást mindenesetre már az is jelezte, hogy néhány nappal a csúcstalálkozó előtt Biden amerikai elnök a kedélyeket hűtve kijelentette, Ukrajna nem áll készen a NATO-tagságra. Pedig az ukrán vezetés az elmúlt időszakban számos európai vezetőtől kapott támogatást, biztatást. Némileg váratlanul még Erdogan török elnök is hitet tett Ukrajna NATO tagsága mellett.
„Ez a csúcstalálkozó azonban ismét emlékeztette a világot arra, hogy a NATO-n belül az amerikaiak diktálnak”
Ha az Egyesült Államok elnöke nyíltan kijelenti, hogy kizárt az, hogy Ukrajna a közeljövőben a NATO tagjává váljon, annak bizony súlya van, az érintettek pedig jobban teszik, ha a témát jegelik egy időre.
Az amerikaiak hozzáállása ugyanakkor arra is rámutatott, hogy mekkorát fordult a világ 2008 óta, vagy akár említhetnénk 2021-et is, mint utolsó békeévet. A realista elemzők az ukrajnai háborúhoz vezető út egyik meghatározó eseményeként ugyanis a NATO 2008-as bukaresti csúcstalálkozóját szokták emlegetni, ahol az esemény zárónyilatkozatába bekerült az az állásfoglalás, hogy Grúzia és Ukrajna a NATO tagjává fog válni. A tárgyalások során több tagország is ellenezte e posztulátumot, 2008-ban azonban még pont az amerikaiak voltak azok, akik leginkább ragaszkodtak az ukrán (és grúz) NATO tagság ígéretének írásba foglalásához. Bennfentesek szerint a második ciklusa vége felé közeledő George W. Bush és kabinetje ezzel a lépéssel akart még egy nagyot gurítani, mely végeredményben sikerült is, csak épp nem az eredeti céloknak megfelelően.
„Persze azért, hogy később drámai módon megromlott az orosz-amerikai viszony, nem csak az amerikai hozzáállást, vagy az említett NATO-csúcsot terheli a felelősség. Ezen előzmények azonban komoly szerepet játszottak az események későbbi alakulásában”
Elég csak az akkor tűzközelben lévő Mihail Zigar újságíró visszaemlékezésére gondolni, aki szerint Putyin elnök az állásfoglalás hírének hallatára rendkívül bosszússá vált, dühében pedig szűk körben már akkor kijelentette, „ha Ukrajna csatlakozni akar a NATO-hoz, megteheti, de a Krím-félsziget és a kelet-ukrajnai területek nélkül fogja ezt megtenni”.
„Itt jegyezzük meg, 2021 azért fontos esztendő, mert ez volt az utolsó év, amikor a feleknek még esélye lett volna tenni valamit az ukrajnai háborúhoz vezető eszkalációs spirál ellen”
A Biden-kormány 2021-ben azonban még emelte is a tétet, hiszen fokozták az Egyesült Államok és Ukrajna közötti katonai-stratégia együttműködést, amit a felek a 2021 novemberében aláírt U.S.-Ukraine Charter on Strategic Partnership nevű dokumentumban formálisan is szentesítettek. Nem sokkal az aláírás után kezdődtek el a látványos orosz csapatmozgósítások az orosz-ukrán határnál, mely – mint később kiderült – már a 2022. február 24-én indított nagyszabású katonai támadás főpróbája volt.
Habár Moszkva soha nem rajongott túlzottan a NATO bővítésekért, az elmúlt évtizedek bővítéseinek fogadtatása, megítélése jelentős mértékben különböztek egymástól. Példának okáért, az oroszok jó ideig próbálták meggyőzni a velük közvetlenül határos Észtország, Lettország és Litvánia vezetését arról, hogy a NATO tagság helyett pragmatikusabb lenne megőrizni semlegességüket. A balti országok ennek ellenére a csatlakozás mellett döntöttek, melynek nyomán sokan feszültségeket vártak az államközi kapcsolatokban. Ez azonban elmaradt, mi több, Putyin 2002 júniusában úgy fogalmazott, hogy „végső soron nem tragédia” a balti államok NATO-hoz történő csatlakozása.
Persze azok még más idők voltak, de Finnország és Svédország NATO csatlakozási törekvései kapcsán tanulságos felidézni az akkori időket. Az orosz elnök 2022 júniusában ugyanis ismét rugalmasabb oldalát mutatta, amikor így fogalmazott:
„Svédország és Finnország csatlakozása kapcsán nincsenek olyan problémáink, mint Ukrajna csatlakozásával. Ha csatlakozni akarnak a NATO-hoz, akkor hajrá”
Természetesen mindezt azzal fejelte meg, hogy amennyiben a NATO komolyabb létszámú katonai alakulatot vagy katonai infrastruktúrát fog az érintett országok területére telepíteni, arra mindenképpen reagálni fognak. Komolyabb feszültségek a finn (és a közelgő svéd) csatlakozás kapcsán egyelőre azonban nem mutatkoznak.
Ukrajna és Grúzia NATO tagságának belengetése azért esett más megítélés alá, mert az Egyesült Államok ezzel azt üzente, hogy nemcsak gazdasági, de katonai területen is be kívánnak nyomulni a posztszovjet térségbe. Nem vették figyelembe azt, hogy Oroszország mindkét országra befolyási övezeteként tekintett. Pedig a hidegháború idején a hasonló nyomulási kísérletek jó néhány konfliktust eredményeztek, a Nyugat azonban mintha nem tanult volna a korábbi esetekből, avagy szándékos provokációt folytattak.
„Bárhogy is történt, politikai cselekvésükkel felborították a térségben korábban meglévő hatalmi egyensúlyt”
Grúzia érzékeny terület volt Moszkva számára, Ukrajna közeledése a NATO-hoz azonban még ennél is érzékenyebb húrokat pendített. Az orosz és ukrán hadiipar összefonódása, az orosz fekete-tengeri flotta nagyfokú érintettsége, valamint az Ukrajna területén nagy számban élő orosz kisebbségek mind-mind olyan tényezők voltak, melyek miatt a Kreml joggal fejezte ki dühét és aggodalmait.
Habár a realistább értékelések szerint a szövetség szempontjából az ukrán NATO csatlakozásból származó előnyök eltörpülnének a kockázatokhoz képest, érdemes górcső alá venni, hogy mik a feltételei egyáltalán a NATO csatlakozásnak. Noha a vilniusi csúcstalálkozó egyik jelentős eredménye Kijev szempontból az volt, hogy a NATO elvileg el fog tekinteni a csatlakozási akcióterv (MAP) alkalmazásától, ettől még Ukrajnának is teljesítenie kell majd a felvétel általános kritériumait.
„Mindenekelőtt, Ukrajnának az összes tagállam beleegyezésére szüksége lesz ahhoz, hogy a NATO tagjává válhasson. A harmincegy tagállamból egyelőre húsz támogatja Ukrajna NATO-tagságát, tizenegy tagállam még nem írt alá támogató nyilatkozatot, többek között olyan jelentős tagállamok sem, mint Németország vagy Franciaország”
A csatlakozás további feltétele, hogy a leendő tagállamnak demokratikus intézményekkel kell rendelkeznie, melyek garantálják a jogállamiságot, és az alapvető polgári- és szabadságjogok érvényesülését. Ukrajna e téren nem rendelkezik túl jó ajánlólevéllel, elég csak az országban élő kisebbségek ellen irányuló diszkriminatív húzásokra, jogfosztó törvényekre, soviniszta politikai lépésekre gondolni. Az Economist Intelligence Unit szerint Ukrajna jelenleg a 87. helyen áll a világ országait demokrácia szempontjából rangsoroló listáján, ezzel az eredménnyel Európában a sereghajtók közé tartozik. Az európai normákhoz való közeledés jó fokmérője a korrupciós index (CPI) is: Ukrajna ezen a listán jelenleg a 116. helyet foglalja el, azaz a korábbi évekhez hasonlóan továbbra is a világ legkorruptabb államai közé tartozik.
„A csatlakozás feltétele az is, hogy a jelölt országnak rendeznie kell területi vitáit, s korrekt viszonyt kell fenntartania szomszédjaival, emellett az országnak stabilitást kell biztosítania saját területén is”
Talán nem szükséges részletezni, hogy e kritériumok jelen állás szerint semmilyen szempontból nem teljesülnek, ahogy arra sincs túl sok esély, hogy e téren a közeljövőben komolyabb változás történjen.
A NATO-hoz való csatlakozás további feltétele, hogy hozzá kell tudni pénzügyileg járulni a védelmi kötelezettségek teljesüléséhez, emellett önállóan is képesnek kell lenni katonai erők és infrastruktúra létrehozására. Tekintettel arra, hogy Ukrajna állami struktúráinak és hadseregének működtetése teljes mértékben a Nyugat pénzügyi támogatásaitól függ, a közeljövőben e feltételek teljesülésének sincs túl sok realitása, főleg úgy, hogy Ukrajna adósságállománya hetente több száz millió dollárral nő.
„Ahol Ukrajna többé-kevésbé megfelel a NATO csatlakozás feltételeinek, az a politikai elkötelezettség és a katonai védelmi képességek területe”
Ami a politikai elkötelezettséget illeti, kétségtelen, hogy az ukrán vezetés erősen elkötelezett a NATO-hoz történő csatlakozás ügyében, a politikai elit pedig e téren maga mögött tudhatja a társadalom többségének támogatását is. Az is vitán felül áll, hogy az utóbbi másfél év során – a NATO segítsége és a nyugati támogatások eredményeként – az ukrán hadsereg az egyik legerősebb európai haderővé nőtte ki magát.
Bár a fentieket figyelembe véve az ukrán NATO tagság egyelőre elég valószínűtlen forgatókönyvnek tűnik, érdemes azon is elgondolkodni, hogy a tagság egyáltalán milyen következményekkel járna a szövetségre nézve. Hiszen az ukrán NATO-tagság nemcsak azt jelentené, hogy a NATO kibővülne egy erős hadsereggel rendelkező országgal, hanem azt is, hogy az 5. cikkely életbe lépése esetén a többi tagállam katonáinak közvetlenül kellene Oroszország ellen harcolniuk.
„Kérdés, hogy a tagállamok hajlandóak lennének-e ekkora áldozat vállalására”
Míg Oroszország az elmúlt időszakban bebizonyította, hogy óriási árat is hajlandó kifizetni azért, hogy megőrizze befolyását a térségben, az Egyesült Államok és a NATO tagállamok zöme eddig annyit bizonyított, hogy csupán korlátozott mértékben hajlandóak erőforrásokat fordítani az ukrajnai háborúra.
A Nyugat soha nem értette igazán, hogy Moszkva miért tekint ferde szemmel az újabb és újabb NATO bővítésekre. Azért, mert a vélt vagy valós fenyegetettség percepciója mellett a terjeszkedést Oroszország státuszának hanyatlásaként, egyúttal az Egyesült Államok növekvő befolyásának bizonyítékaként értékelték.
„A biztonságpolitikai megfontolások mellett tehát mindig jelentős volt az érzelmi faktor is, hiszen az oroszok olvasatában a NATO terjeszkedés a relatív globális erőegyensúly elmozdulását tükrözte”
Visszatekintve az elmúlt három évtized NATO bővítéseire és geopolitikai történéseire, talán konstruktívabb lett volna egy kevésbé expanzív stratégiának a követése, vagy egy olyan új biztonsági architektúrának a felépítése, ami Oroszországot is magába foglalta volna. Mindez kedvezőbb feltételeket biztosított volna ama világrend fennmaradásának, mely oly fontos az Egyesült Államok és európai szövetségesei számára.
(A szerző politikai tanácsadó)
Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.
Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.
Email : info@moszkvater.com
© 2018-2025 - #moszkvater
HandaBandy says:
Legyünk tárgyilagosak, a rendkívül rövid történelmük során rendszeresen ide-oda táncikáló finnek
tagsága csak egy gesztus értékű mutatvány, a svéd hadiipar pedig jó ideje NATO megfelelőséggel bíró
fegyvereket bocsájt ki. Az ő tagságukkal legföljebb az osztrák vadászgépbeszerzések megideologizálása
lesz nehezebb. Ugyan a svéd történelem már vaskosabb de ebben a katonai akciókkal kapcsolatban
tudtommal a svédek inkább agresszorok voltak mint elszenvedők.
Ukrajna esete egy kérdésre redukálódott: akar-e a NATO egy deklarált 3. világégést vagy sem. Azért az nem
volt kérdéses, hogy nemleges lesz a válasz. Nem erkölcs ez csak földhözragadt pragmatizmus.
Bérces Zsolt says:
Ukrajnát a NATO-ba felvenni nem lehetett, ahogy ez a cikkben részletesen ki van fejtve.
Az Ukrajnának 2008-ban adott NATO-ígéretből visszatáncolni nem lehetett — a NATO magát is röhejessé tette volna, de méginkább azért, mert az Zelenszkij bukását is jelenthette volna. Nagy valószínűséggel Ukrajnában megbuktatták volna Zelenszkijt — na de ki jött volna utána? Ebből a bizonytalanságból nem kértek a Vilniusban egybegyűlt nagyérdeműek! (érdekes a “ki jönne Putyin után?” és a “ki jönne Zelenszkij után?” kérdések párhuzamossága — ennek a két elnöknek a sorsát a párkák elválaszthatatlanul összefonták)
Úgyhogy maradt a 2008-as állapot, a sajtó/PR kedvéért felhabosítva.