Kezdőlap » Fókuszban » Tíz éve zajlott az „ötnapos háború”
Orosz katona áll a naplementében egy dél-oszétiai ellenőrzési ponton 2008. augusztus 11-én #moszkvater

Tíz éve zajlott az „ötnapos háború”

A grúz-orosz konfliktus sok tekintetben a Krím előjátékának is tekinthető

Orosz katona áll a naplementében egy dél-oszétiai ellenőrzési ponton 2008. augusztus 11-én #moszkvater
Orosz katona áll a naplementében egy dél-oszétiai ellenőrzési ponton 2008. augusztus 11-én
Fotó:EUROPRESS/AFP/DMITRY KOSTYUKOV

Tíz éve már annak, hogy az augusztus 8-ra virradó éjszaka aggasztó híreket jelentett a sajtó a Kaukázuson túlról. Alig egy órával éjfél előtt a grúz-oszét demarkációs vonalon állomásozó orosz békefenntartók parancsnokságára összehívták a helyszínen dolgozó tudósítókat. A helyzet már napok óta feszült volt, hiszen a dél-oszét főváros Chinvali környékén mindennapossá váltak a lövöldözések. A szeparatista köztársaság vezetője Eduard Kokojti általános támogatással fenyegette a konfliktus zónájában összevont grúz csapatokat. Mihail Szaakasvili grúz államfőt azonban ekkor már nem lehetett megállítani. Egyoldalúan felmondta a tűzszünetet, Moszkvának pedig felajánlotta, hogy legyen a kiterjedt dél-oszét autonómia garantálója. Egyúttal tűzszünetet hirdetett a másnapi tárgyalásokig. Az újságírók Kulahmetov tábornokra, a békefenntartók parancsnokára várva jó érzékkel azt találgatták, vajon lehet-e hinni Szaakasvilinek. Már majdnem éjfélt ütött az óra, amikor a békefenntartók bázisára, mintegy 30-50 méterre az újságíróktól akna csapódott be. A médiához kisiető tábornok csak annyit mondott, ez már háború!

Kulahmetovot azért a támadás nem érte teljesen váratlanul. A túlságosan felbátorodott Szaakasvili ugyanis egy ideje már érezhetően döntésre akarta vinni a dolgot, s a renitens köztársaság lerohanására készült. Utólag visszatekintve, a háború sokak szerint elkerülhetetlen volt. Előbb Chinvalit vette tűz alá, majd a grúz csapatok megindultak a Dél-Oszétiát Oroszországtól elválasztó Roki-alagút felé. Csakhogy a forrófejű grúz elnök terveiről értesülő, addig a határ túlsó oldalán rejtőzködő orosz egységek ekkor már átmentek az alagúton, amelyet Szaakasvili „elfelejtett” lezárni. A grúz támadás, amelyben civil áldozatok mellett 12 orosz békefenntartó is meghalt, hamar megtört, s a csapatok fegyvereiket hátrahagyva fejvesztetten menekültek. Moszkva az orosz állampolgárok védelmére hivatkozva mintegy 150 harckocsit és tüzérséget juttatott Dél-Oszétiába, miközben hadihajók kezdtek járőrözni Fekete-tenger grúziai partjánál.

Szaakasvili meglehetősen átlátszóan arra a napra időzítette a támadást, amikor Vlagyimir Putyin akkor éppen kormányfői minőségében a pekingi olimpián tartózkodott. Máig tart a vita, hogy késlekedtek-e emiatt az orosz csapatok, s egy a háborúról szóló dokumentum filmben maga Putyin sem tagadta, hogy sürgetően telefonált Medvegyevnek. Valójában azonban, mint ugyanebből a filmből kiderül, csak elő kellett venni a Szaakasvili Dél-Oszétia elleni agressziójára adandó válaszlépéseket 2007 óta meglévő terveket, s élesíteni azokat. A sikerhez persze elengedhetetlen volt a felderítés hatékony működése és Szaakasvili stratégiai hibái is.
Az orosz csapatok már másnap visszafoglalták Chinvalit, teljesen kiszorították a grúzokat Dél-Oszétiából, akik fegyverszünetet kértek. Az oroszok bombázni kezdték Grúzia egyes területeit, elutasították a fegyverszüneti felhívást és bevonultak Grúziába, s bevették Gori városát is. Miután helyreállították Oszétia korábbi biztonságát, megkezdték csapataik visszavonását. Az ötnapos háború Szaakasvili súlyos vereségével véget ért, a grúz elnök pedig bejelentette, hogy országa kilép a Független Államok Közösségéből. A csúcsra járatott oroszellenesség sem segített azonban neki hatalmon maradni. Innentől fokozatosan veszített népszerűségéből, míg végül a grúzoknak elegük lett a kalandor lépéseiből, s megbukott.

Az „ötnapos” háború sok tekintetben fordulópont volt az orosz politikai-katonai gondolkodásban, s a Moszkva és a Nyugat közötti viszonyban is. Tbiliszi kalandor akciója tudatosította az orosz vezetésben, hogy geopolitikai értelemben tovább már nem hátrálhat, s amit egy évvel korábban híressé vált müncheni beszédében Putyin még csak előre vetített, az valósággá vált. Moszkvát arra is ráébresztette a háború, hogy Szaakasvili erői ugyan nem okoztak megoldhatatlan feladatot számára, a hadsereg modernizációja azonban tovább nem halogatható. Az is világossá vált, hogy Tbiliszi csupán eszköz volt az őt folyamatosan bátorító Washington kezében, s az orosz határozottságot érezve a Nyugat azonnal visszavonulót fújt, s azonnal levette Grúzia és Ukrajna tagságát a NATO napirendjéről. Néhány hónappal később már úgy tűnt, mintha semmi sem történt volna. Nem telt azonban el hat év, a történtek kísértetiesen megismétlődtek. Moszkva azonban ekkor már kész volt az azonnali cselekvésre. Ilyen értelemben a grúziai „ötnapos háború” a Krím előjátékának is tekinthető.

 

1961-ben született külpolitikai újságíró, elemző, publicista. A Demokrata és a Magyar Hang hetilapok külpolitikai szakújságírója, a #moszkvater, a szláv világgal és a posztszovjet térséggel foglalkozó portál alapító főszerkesztője. Előtte 28 éven át a lap megszűnéséig a Magyar Nemzet konzervatív napilap munkatársa, 2000-től 2017-ig a külpolitikai rovat vezetője, majd a lap főmunkatársa. A lap utolsó moszkvai tudósítója. Érdeklődési területe a posztszovjet térség, emellett a globális folyamatok. Rendszeresen publikál külpolitikai folyóiratokban, írásai, interjúi időről időre megjelennek a közép- és kelet-európai sajtóban. A Putyin-rejtély (2000) című könyv szerzője, 2009-től a Valdaj Klub állandó tagja. A Metropolitan Egyetem kommunikáció szakának docense. A Tolsztoj Társaság a Magyar-Orosz Együttműködésért Egyesület elnökségének a tagja.