//Tito, a jugoszláv álom megtestesítője
Josip Broz Tito #moszkvater

Tito, a jugoszláv álom megtestesítője

MEGOSZTÁS

A XX. század kétségkívül egyik legismertebb politikusa, akinek a világpolitikára tett hatását senki sem tagadja. A 128 évvel ezelőtt, 1892. május 7-én született Josip Broz Tito – akinek három nappal ezelőtt volt halálának negyvenedik évfordulója – megteremtette a második Jugoszláviát, és kiállt a szovjet befolyással szemben. A saját hazáját vaskezű kommunista diktátorként vezető marsall volt az egyik szülőatyja az el nem kötelezett országok mozgalmának is.

Josip Broz Tito #moszkvater
Josip Broz Tito
Fotó:EUROPRESS/Sputnik

Talán ő az egyik leginkább ellentmondásos figurája a XX. századi Európának. Kommunista vezetőként vaskézzel kovácsolta egybe a II. világháborút követően Jugoszláviát, börtönözte be politikai ellenlábasait. A keleti blokk államainak polgárai ugyanakkor mindig irigységgel tekintettek a délszláv államra. Josip Broz Tito megítélése a volt hazája területén létrejött államokban még ma is vitatott. Mint minden kommunista vezetőt, Titót életében csak magasztalni volt szabad, ám szinte a halálát követően azonnal Zágrábban renegát horvátnak, Belgrádban pedig szerbfalónak tartották. Horvát bírálói nem bocsájtják meg a „horvát tavasz” 1972-es elfojtását, míg a szerbek az 1974-es alkotmányt.

„A belgrádi parlamentből kirakták a képét, a róla elkeresztelt városok és utcák sorra visszakapták eredeti nevüket. Horvátországi emlékművét szülőfalujában, Kumrovecben 2004-ben felrobbantották, ugyanakkor 2016-ban lett újra látogatható évtizedeken át bezárt mauzóleuma Belgrádban”

De ki is volt ő valójában, és miként értékelhetjük az az életművet, amit maga után hagyott? Nos, ha röviden szeretnénk összefoglalni azt, amit tudni kell Titóról, akkor elégedjünk meg a Wikipédia következő pár sorával.

„Josip Broz Tito (születési neve Josip Broz; Kumrovec, 1892. május 7. – elhunyt Ljubljana 1980. május 4.) jugoszláv forradalmár és államfő. Horvát-szlovén szülők gyermekeként látta meg a napvilágot Josip Broz néven, a Tito nevet csak később vette fel. A második világháborúban a jugoszláv partizánok egyik parancsnoka, majd a „második” Jugoszlávia (1943–1991) első számú vezetője volt 1980-ig. Jugoszláviában a tisztelet jeléül – egyben a második világháborúra utalva – Tito marsallként is emlegették. Nem sokkal a háború vége után kiállt a szovjet befolyás ellen, egyik atyja volt az el nem kötelezett országok mozgalmának. 1980. május 4-én Ljubljanában, műtét utáni szövődményekben halt meg pár nappal 88. születésnapja előtt.”

Ám ebből nem igazán tudhatjuk meg, ki is volt ő valójában.

„Mert Tito egyszerre volt korszakának megkérdőjelezhetetlen vezéregyénisége, ragyogó szónok, jó helyzetfelismerő, illetve tekintélyelvű diktátor, aki sosem tagadta meg kommunista voltát”

Megtestesítette a jugoszláv egységet, nem véletlen, hogy a nép körében népszerű volt. Sőt, ő volt az, aki, szembe mert szállni Sztálinnal és a szovjet befolyással, a hidegháború idején igyekezett egyenlő távolságot tartani a két tömbtől. A jugoszláv történetírás szerint Tito egyik kedvenc hajóján, a Galeb fedélzetén született meg az el nem kötelezett államok mozgalma is, amikor Tito és Nasszer egyiptomi elnök megállapodtak arról, hogy a Szovjetunió és az Egyesült Államok mellett megpróbálnak létrehozni egy harmadik pólust a világpolitikában. Jean Paul Sartre francia filozófus azt írta róla, hogy

„Tito Jugoszláviája filozófiám megvalósulása”.

Mindig is foglalkoztatta a történészeket, politológusokat és az újságírókat Tito élete. Noha számos életrajz és tanulmány jelent meg róla és tetteiről, ezek közül azonban hármat érdemes kiemelni. Hivatalos életrajzát Vladimir Dedijer írta meg – az 1953-ban íródott kötet egyfajta hősként ábrázolja Titót –, Milovan Gyilasz kritikai életrajza ugyanakkor már másként mutatta őt be.

„Tito élénk volt, gondolatai sablonoktól mentesek, a népi kifejezéseket pedig intellektuálisan fogalmazta meg. S bár Tito nem talált ki eszméket, alkalmazásuknak, elsajátításuknak és használatuknak valóságos mestere volt. Szinte spontán annyit markolt ezekből az ideológiai tézisekből, amennyire épp szükség volt, úgy adagolta, hogy azzal alátámassza végkövetkeztetését, ösztönözzön egy folyamatot” – írta könyvében Gyilasz, aki szerint hatalma közelebb állt a nyugati abszolutizmushoz, mint a keleti despotizmushoz.

„Tito nem rombolt, hanem összeterelte és egybefonta a jugoszláviai népi törekvéseket – elsősorban az ideológiai és társadalmi áramlatokat”

A harmadik, sokak által a leghitelesebb életrajznak tartott mű angol nyelven jelent meg 2006-ban Neil Barnett tollából. A szerző már a biográfia bevezetőjében összefoglalja Titóval kapcsolatos nézeteit. Felütésként Kumrovec, a szülőfalu múzeumába viszi el olvasóit. A 2004 decemberében felrobbantott Tito szobrot ekkora már helyreállították, a múzeum emlékkönyvébe szerbek és horvátok egyaránt írnak, ami arra utal, hogy az egykori partizánhős még mindig ösztönzőleg hat a délszlávokra, akik nosztalgiával gondolnak vissza a sikeres világháborús ellenálló mozgalomra, a személyét körülvevő legendákra, a többnemzeti államra. Barnett szerint

„Tito magát a jugoszláv államiságot jelképezte, személye szorosan összekötődött annak XX. századi történelmével, így életrajza egyben rövid Jugoszlávia történetnek is tekinthető”

„A nemzetközi hírnév viszont kihatott Tito életvitelére. Szívesen vadászott diplomáciai vezetőkkel, kedvelte a híres színészek, többek között Elizabeth Taylor és Richard Burton társaságát is. Az utóbbi egyenesen a marsallt alakította a partizánharcokról szóló egyik filmben. Tito végig szolidáris maradt a hadsereggel. Egyenruháját szívesen és gyakran hordta, de érdekelték a hadsereg problémái is. A kinevezések a korszakban végig tőle függtek. Ugyanakkor kutyájával, Tigarral sokat foglalkozott, és méltányolta, hogy az állat végig mellette maradt” – olvasható Barnett a jugoszláv álom megtestesítőjéről írt életrajzi kötetében.

„A Sztálinhoz és a szovjet rendszerhez való viszonya igencsak érdekesen alakult”

A két világháború között a szovjet vezető szinte mindenben támogatta Titót, aki például elfogadta a generalisszimusztól, hogy nincs egységes délszláv nép, hanem a szerb, a horvát és a szlovén különböző népek. Sőt, azzal sem vitatkozott Tito – aki tagja volt a bolsevik pártnak és az NKVD-nek –, ahogy Lenin vélekedett Jugoszláviáról. Pedig a bolsevik párt alapítója nem tartotta egyébnek, mint „versailles-i tákolmány”. Amikor Sztálin sorban vitette el és végeztette ki a Moszkvában működő Jugoszláv Kommunista Párt vezetőit, Tito beállt a Sztálint éltetők sorába, végrehajtotta a Szovjetunióból jövő parancsokat, a JKP-t teljes mértékben bolsevizálta, és megtisztította „a trockistáktól, a szektásoktól és az opportunistáktól”, ugyanakkor végig halálfélelem gyötörte. Tito ezt sosem felejtette el…

„A II. világháború után végképp megromlott a viszony közöttük”

Sztálin a legelterjedtebb feltételezések szerint féltékeny lett Tito sikereire és tekintélyére a kommunista országok vezetői és lakossága körében. Elkeseredett támadást intézett ellene és több, a szovjet hatalom által szervezett merénylettel tört az életére. Más feltételezések szerint – ennek elsősorban Gyilasz volt a képviselője – Sztálin haragját az váltotta ki, hogy Tito és Georgi Dimitrov nem avatta be őt Jugoszlávia és Bulgária egyesülési terveibe. A jugoszláv történetírás ugyanakkor a kapcsolatok végleges megromlásának fő okaként azt emeli ki, hogy a Szovjetunióval való tárgyalásokkor a jugoszláv fél nem alázkodott meg a szovjet követelések hallatán, hanem megpróbálta saját gazdasági érdekeit érvényesíteni.

„Legyen bármelyik is az igaz, 1948-ban a kommunista vezetők közül elsőként és egyedüliként Tito utasította el a Sztálinhoz való feltétlen lojalitást, és a Szovjetunió Kominformon belüli elsőbbségét”

Erre válaszul Jugoszláviát – néhány személyes üzenetváltás után – június 28-án kizárták a Kominformból. Válaszul Tito a szovjet veszélyre hivatkozva mindenkit, akinél a Sztálinhoz való hűség gyanúja felmerült, a hírhedt börtönszigetre, Goli Otokra internált. Ezzel elejét vette az esetleges puccsnak. Az állambiztonsági szervek által hozott ítéletek két évre szóltak, de a táborban gyakran meghosszabbították a büntetést. A letartóztatottakra megaláztatás és szégyen, rossz és elégtelen táplálkozás, esztelen és kimerítő munka, valamint rafinált kínzások vártak. A válság majdnem fegyveres összetűzésig fajult, és csak Sztálin halála után normalizálódott Jugoszlávia és a Szovjetunió viszonya.

„Tito a saját államában valamennyi nemzetiség nacionalistáit egyforma keménységgel szorította vissza, ezzel viszonylagos egységet tudott teremteni országában”

Két nagy próbatételt is sikerrel vett ezen a téren. Az 1971-es, úgynevezett horvát tavasz (hrvatsko proljeće) alkalmával egyszerre kellett fellépnie tömegdemonstrációk és a párton belüli széthúzás ellen. A horvát kommunista vezetőket börtönbe záratta, míg a párton belüli ellenfeleit – például Marko Nikezićet és Latinka Perovićot – „anarcho-liberális” jelzővel illette, és eltávolította őket a közéletből.

„Tito magát az országot Svájc mintájára akarta megalkotni, ezért a népszámláláskor bevezette, hogy aki nem akar nyilatkozni nemzeti hovatartozásáról, egyszerűen jugoszlávnak vallhatta magát”

Tito ezen törekvése a mai napig szlogen a „jugonosztalgisták” között: Őrizzük a testvériséget és az egységet, mint a szemünk fényét!

Az is nyilvánvalóvá vált a hetvenes évek közepére, hogy a titoizmusnak vajmi kevés köze van a nyugati értelemben vett demokráciához. Ugyan nem tört ellenfelei életére, azzal is megelégedett, hogy kivonja őket a közéletből és elszigetelje őket. Jugoszláviában erőteljes személyi kultusz övezte a marsallt, több kötet, külföldi szerzők által jegyzett színes albumot adtak ki róla, amelyek nem egyszer elérték a félmilliós példányszámot. Nem engedett magához senkit sem közel, még a családtagjaival is távolságtartó volt. Nem törekedett dinasztia kialakítására, fiait nem vonta be a politikába, nem egyengette karrierjüket. Ugyanakkor mindent megtett annak érdekében, hogy megkapja a Nobel-békedíjat. Szerette az eleganciát, jellegzetes egyenruhákat és minőségi, drága öltönyöket viselt, ráadásul képes volt naponta többször is átöltözni.

„Rendre túlöltözte vendégeit, drága pecsétgyűrűi voltak, drága szivarokat szívott, és ideje nagy részét a városoktól távol eső luxusvillákban töltötte”

Luxusautókból 35 éves elnöksége alatt 234 darabot használt, ezek harmada pedig saját személyes gyűjteményét képezte. A főként ajándékba kapott darabok sorsa ma is rendezetlen, egy részüket hadsereg gárdája tartja karban, mások pedig múzeumok féltett kincsei. Azonban az első számú kedvence az 1959-ben megálmodott és létrehozott Kék vonat volt, melyet haláláig szívesen használt, akár pár kilométeres utazásra is. Olyan politikusokat fogadott benne, mint II. Erzsébet angol királynőt, Hailé Szelasszié etióp császárt, a független India első miniszterelnökét, Dzsaváharlál Nehrut, François Mitterrand és Charles de Gaulle francia elnököket, illetve Jasszer Arafat palesztin vezetőt.

„A csúcsra érve és halálában Tito végül azonban magányosabb volt, mint valaha”

Tito tisztában volt azzal, hogy nincsen utódja , de erre nem is törekedett. Negyven évvel ezelőtti halálával kezdődött meg életműve, a Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság lassú, ám feltartóztathatatlan agóniája. Hogy aztán a XX. század legvéresebb európai polgárháborújában teljesen porba döntse a titói életművet.

MEGOSZTÁS