Már a világűr tekintetében is éleződik a Kelet és a Nyugat közötti szembenállás. Az amerikai vádak mögött az információs háború, valamint az média révén mára már magasabb szintre emelkedett egymásra mutogatás áll.

Hidegkuti Konstantin írása a #moszkvater.com számára

Április közepén járta be a nyugati sajtót az Egyesült Államok Űrparancsnokságának azon nyilatkozata, mely szerint Oroszország olyan rakétatesztet hajtott végre, amivel képes úgynevezett alacsony földkörüli pályán (LEO- Low Earth Orbit) keringő műholdak lelövésére, potenciálisan veszélyeztetve ezzel a világűr és elsősorban Amerika űreszközeinek biztonságát. Amint a START III. jövője vagy a közepes hatótávolságú ballisztikus rakétákat szabályozó INF szerződés felmondása kapcsán láthatóvá vált, a hidegháború lezárását jelentő alapvető megállapodások esetében is egyre inkább politikai ék verődik a két legnagyobb nukleáris hatalom közé a fegyverkezés kérdéskörében, és ez kifejezetten igaz a világűr illetve a stratégiai rakétarendszerek esetén. Érdemes tehát ezen kijelentések mögé tekinteni, lefejtve a felek geopolitikai érdekeit.

„Jelen esetben ugyanis a szálak Moszkvának egy nukleáris háború esetén a rakétavédelmét biztosító rendszerig vezetnek”

Mindenek előtt érdemes áttekinteni a szabályzó nemzetközi jogi hátteret. Az 1972-ben a Szovjetunió és az Egyesült Államok közt megkötött SALT I. stratégiai fegyverzetet limitáló megállapodás részeként elfogadták a rakétaelhárító hadászati védelmi fegyverrendszerek korlátozásait tárgyaló ABM (Anti Ballistic Missile) szerződés. A szerződés értelmében a részes feleknek a ballisztikus rakétavédelmi rendszereit drasztikusan le kellett csökkenteniük eredetileg országonként két telepítési helyszínre. A lehetséges alkalmazás a főváros, valamint egy választott interkontinentális ballisztikus rakéta indítóállás védelmére terjedhetett ki, és rendszerenként maximum 100 darab elfogórakétával rendelkezhetett.

„A szerződés módosításaként ez a szám országonként egyre csökkent, melyből a Szovjetunió – és jogutódként Oroszország – Moszkvát tartotta meg, míg az Egyesült Államok a nebraskai LGM-30 Minuteman rakétákat tároló Grand Forks LGM-30 bázist választotta”

A védelmi rendszerek számának ilyen radikális csökkentése mögött azon sajátos elgondolás állt, miszerint egyik atomhatalom se tudjon kezdeményezni első vagy megelőző nukleáris csapást a másik félre azon az alapon, hogy saját védelme az erre adott válaszcsapást képes részlegesen vagy teljes mértékben elhárítani, így kiiktatva a nukleáris háború alapvetésének számító kölcsönösen biztosított megsemmisítést (MAD – mutually assured destuction). Bár a szerződés kapcsán már a Reagan-adminisztráció csillagháborús tervének számító SDI koncepció is annak megsértését jelentette volna a gyakorlatban – melyet a gorbacsovi külpolitika eredménytelenült igyekezett hangsúlyozni – a végső csapást mégis a Bush kormányzat kivonulása jelentette 2002-ben.

 A hidegháború lezárását követő megváltozott biztonsági környezetre, és egyes „lator államok által jelentett potenciális fenyegetésre” hivatkozva az amerikai fél előbb a rakétavédelmi eszközök harmadik fél elleni használatát engedélyezve a szerződés módosítását kezdeményezte. Majd megegyezés hiányában bejelentette a megállapodás felmondását.

„Az azóta eltelt idő során 44 darab Ground-Based Midcourse Defense (GMD) elnevezésű rakétavédelmi rendszert telepített az amerikai kormányzat az országban, illetve ezen eszközök fejlesztése az észak-koreai ballisztikus rakétaprogram beindulását és sikeres kilövéseit követően felgyorsult”

Oroszország az elmúlt 18 évben több alkalommal is sikertelenül próbált tárgyalásokat kezdeményezni egy esetleges visszatérést illetően. Washington ez mindig elutasította. Részben ezen rendszerek, részben a hadszíntéri rakétavédelmet biztosító THAAD és AEGIS BMD architektúrák – bár ezek nem tisztán interkontinentális ballisztikus rakétaelhárító rendszerek, de korlátozott mértékben képesek az ellentevékenységre – dél-koreai, romániai valamint lengyelországi telepítései vezettek el azon új típusú hiperszonikus stratégiai fegyverek kifejlesztéséhez, melyeket Vlagyimir Putyin 2018 márciusában mutatott be.

Az ABM szerződés rendelkezéseivel összhangban fejlesztették ki és telepítették a moszkvai, valamint Moszkván túli stratégiai pontok illetve ipari területek ballisztikus rakéták elleni védelmét ellátó rendszer jelenlegi generációját, az A-135 „Amurt” a ’80-as években. Szovjet források szerint már 1989-ben működőképes állapotban volt az A-135, de teljes harci készültségét csak 1996-ban, egy Borisz Jelcin által aláírt elnöki rendelettel kapta meg. Az Amur által lefedett terület kiterjedése a hivatalos információk szerint meghaladja a 486 ezer négyzetkilométert, mely Brjanszktól egészen Kosztromáig terül el.

„Az amerikai jelentés és ezáltal ezen cikk apropóját ennek az utódja, a jelenleg is fejlesztés alatt álló A-235 „Nudol” szolgáltatja”

Az A-235 fejlesztése már részben a szovjet idők alatt, nem sokkal elődje hadrendbe állítását követően megkezdődött és a teljes harckészültség elérése a tervek szerint a tesztelési fázis lezárultával idén év végén megtörténik. Általánosságban nézve a jelenleg is operáló rendszer tovább fejlesztéséréről van szó, mely több meglévő elem modernizálásával kívánja a jelenlegi és jövőbeli veszélyekhez alkalmazkodva átalakítani azt.

Az A-135 illetve az A-235 rendszerek működése egy többlépcsős folyamat szerint történik. Elsőként Oroszország területén – a tervek szerint a jövőben Szevasztopolban is –  illetve Belaruszban úgynevezett fix telepítésű nagyhullámhosszú távolfelderítő – név szerint Voronyezs-M/DM/VP (az elnevezés utal az alkalmazott hullámhosszra), Dnyepr, Darjal és Volga – radarok alkotta hálózat monitorozza közel 6 ezer kilométeres távolságig a légi és ballisztikus célpontokat, azok pályája és egyéb repülési karakterisztikái szerint. Mindezt kiegészíti rakétaindításokat vizsgáló JeKSz Kupol műholdrendszer, mely a távolfelderítő radarokhoz hasonlóan az esetleges rakétaindításokat vizsgálja, valamint előzetes adatokat küld az indított egység pályájára, és ezáltal lehetséges célpontjára vonatkozóan.

A következő lépcsőfokot a Moszkva melletti Szofrinóban elhelyezett 35 méter magas, piramis alakú Don-2N radarállomás végzi, mely a pontos tűzvezetést lehetővé tévő centiméteres radarsávban operálva jelenti a rakétavédelmi struktúra kvázi központi elemét. Az előrejelző radarrendszer elsődleges adatai által feltérképezett beérkező visszatérő egységek vagy ballisztikus rakéták további elemzésen túli kategorizálása az állomás fő feladata, szétválasztva magukat a rakétákat és robbanófejeket az aktív zavaró töltetektől illetve csaliktól. Az állomás a négy égtáj szerinti telepítésű, teljes lefedettséget adó 18 méteres fázisvezérelt antennarácsokkal dolgozik, mely egyes jelentések szerint 2000 kilométeres távolságból képes egy 5 centiméteres tárgy detektálására.

„A gyakorlatban nem ismert a Don-2N maximális észlelési távolsága stratégiai fontossága miatt, bár az 1996-os Oderlax nemzetközi kísérlet keretében, nem végleges szoftverrel sikerült egy ekkora méretű tárgyat 1500 kilométerről felismernie”

A Don-2N működtetéséhez szükséges számítási kapacitásról négy Elbrusz-2 típusú szuperszámítógép gondoskodik, melyekkel másodpercenként 1 milliárd művelet elvégzése lehetséges. Az irányító központtal zajló kommunikáció zavara vagy megszűnése esetén a Don-2N önállóan, autonóm módon is képes működni. A detektálást és célmegjelölést követően az elhárító feladat az A-135-höz tartozó eltérő hatótávolságú rádióvezérelt elfogórakétákra hárul.

A különbség az Amur rendszerhez képest főképp a Nudol által kezelt rakétákban és azok karakterisztikájában lelhető fel, továbbá a felderítésért felelős Don-2N állomás Don-2M, míg az Elbrusz-2 szuperszámítógépek fejlettebb Elbrusz-3M architektúrákra cserélődnek. Míg az A-135-höz tartozó elfogó rakéták mind silós telepítésűek, addig az A-235 részben mobil telepítésű egységekkel operál. Ennek előnye egy potenciális konfliktus esetén, hogy helyezkedésüket mobil módon változtatva nem jelentenek statikus célpontot az ellenfél számára.

Míg az A-135 fő ütőerejét adó 51T6 GRAU kódjelű nagy és 53T6 kis hatótávolságú elfogó rakéta nukleáris robbanófejjel van felszerelve, addig a Nudolhoz tartozó eszközök már kizárólag közvetlen módon, a rakéta kinetikus energiáját felhasználva semmisítik meg a beérkező célpontokat.

„Részben a jelenleg szolgálatban álló rakéták modernizálásával összesen háromféle ellenrakéta alkotja az elfogó kapacitást hatótávolság szerint”

Nagy hatótávolságú elfogásokra az 1500 kilométeres hatósugarú és 800 kilométeres magasság elérésére képes 51T6-n alapuló 14A042 szolgál, a közepes távolságra optimalizált 58R6 esetében ez az érték 1000 és 120 kilométer, míg a kis hatótávolságú 53T6M-nél 350 illetve 50 kilométer. A rakéták végfázis vezérlése vélhetően radar vagy kombinált radar és infravörös önirányítással zajlik. A jelenleg is még fejlesztés alatt álló rakétákról azok szenzitív volta miatt pontos karakterisztikák nem állnak rendelkezésre, így jórészt csak a sajtóban és egyéb forrásokból felbukkanó becslésekre lehet alapozni. A 3 km/s sebességű indítás során az ellenrakéta a hangsebesség 14-szeresére gyorsul fel és a Mach 10-el beérkező sebességű célpontok elfogására alkalmas.

A jövőben a jelenleg szintén még fejlesztés alatt álló Sz-500 mobil ballisztikus rakétavédelmi rendszer egészíti majd ki az A-235-t. Az orosz védelmi-ipari komplexumból érkező információk szerint a két rendszer egymást kiegészítve, egységes irányítás alatt képes lesz nemcsak az interkontinentális ballisztikus rakéták illetve azok visszatérő egységei elleni védelemre, de azt meghaladóan közép és kis hatótávolságú ballisztikus rakéták elhárítására is. Az Sz-500 működését és felépítését tekintve, hasonló amerikai társához, a THAAD-hoz. Bár a jelenlegi legfejlettebbnek számító Sz-400 légvédelem is alkalmas korlátozott módon ballisztikus célok megsemmisítésére, de továbbra is alapvetően egy nagy hatótávolságú légi eszközök elleni rendszernek számít, melynek feladata a légtér és nem a rakétavédelem.

Az Egyesült Államok Űrparancsnoksága által közzétett jelentésben szereplő teszt is nagy valószínűséggel az A-235 14A042 rakétájával történt, melyre az amerikai fél – utalva a pleszecki indítási helyére – PL-19-ként hivatkozik.

„Bár az orosz védelmi minisztérium nem adott ki közleményt a tesztre vonatkozóan, vélhetően ez az elmúlt évek során ez volt a nyolcadik indítása ennek az elfogó rakétának”

A legutóbbi teszt 2018 decemberében zajlott, mikor 17 perces repülést követően az indítóállástól 1864 mérföldet, azaz körülbelül 3000 kilométert tett meg. A kis hatótávolságú 53T6M – egyes esetekben PRSz-1M vagy 45T6-ként hivatkozott – rakétával történő éleslövészetek a kazahsztáni Szari-Sagan tesztmezőn zajlanak éves szinten. Bár az áprilisi rakétatesztről pontosabb információk nem érkeztek sem amerikai, sem orosz forrásból, de biztosan kijelenthető, hogy nem történt műhold elleni tevékenység, mivel annak hatásait harmadik felek is észlelték volna, részben a működési zavarok, részben a megnövekedett mennyiségű űrszemét következtében.

Videó az 53T6M indításáról a kazahsztáni Szari-Sagan tesztmezőn

A többlépcsős védelem folytán az orosz főváros, bár az elsőszámú célpontként szerepel egy nukleáris konfliktus során, ám esélyei a túlélésre a világ többi részéhez képest magasabbak. A metró alagútjait és állomásait is beleértve elegendő bunker található az orosz fővárosban arra, hogy a teljes lakosság a földalatti óvóhelyeken átvészelje egy nukleáris csapás közvetlen következményeit.

„Amerikai részről 2017-ben még a világ legjobban védett városának is nevezték Moszkvát, ám reméljük ezen rendszerek éles körülmények között történő tesztelésére soha nem kerül sor”

Összességében elmondható, hogy bár az A-235 Nudol karakterisztikáját tekintve alkalmas műholdak elleni tevékenységre – mivel a Nudol elfogó rakéták hatósugarának felső határa eléri az alacsony földkörüli pályán keringő 2000 kilométer alatti pályáját – ám magán az orosz arzenálon belül is megvan azon képesség, mellyel az ilyen karakterisztikájú célpontok leküzdhetőek. A várható fenyegetéseket nézve nem lenne célszerű egy alapvetően interkontinentális ballisztikus rakéták elleni védelmet nyújtó rendszert műholdakkal szembeni hadviselésre felhasználni. Ezek mellett bizonyos esetekben mégis adódhat olyan szcenárió, mikor ez a képesség szükségessé válhat.

Továbbá az Egyesült Államok részéről erősen kettős mércének tekinthető, hogy elítéli Oroszországot ezen fegyverzet kapcsán, miközben saját maga ugyanúgy rendelkezik műhold elleni fegyverrendszerekkel és tesztelte is azokat. Többek közt 2008-ban egy meghibásodott műhold esetében.

„Nemcsak Oroszország vagy az Egyesült Államok, de Kína, és legfrissebb tagként India is azon országok táborába tartozik, amely ilyen irányú képességekkel rendelkezik”

Ahogy a hidegháborús években és az elmúlt évtizedek kapcsán mindig is egyfajta egymás megvádolása volt megfigyelhető a felek közt a fegyverkezés kérdésében ez ma sincsen másképp. Viszont a Kelet és a Nyugat közt zajló információs háború, valamint az média révén ez mára már magasabb szintre emelkedett.