Kezdőlap » Utazás » Szerelmem Szentpétervár — első rész
#moszkvater

Szerelmem Szentpétervár — első rész

Endrei Judit írása a #moszkvatéren. Az 1000 Út utazási iroda ajánlja

Hogy mióta tart ez a szerelem? Sok-sok éve, még a ’70-es évek közepén, orosz szakos főiskolásként egy több hetes nyelvi képzésre érkeztem Szentpétervárra, vagy ahogy akkor hívták, Leningrádba. Szerelem volt az első látásra, és hiába telt el annyi év, ugyanezzel az érzéssel gondolok még mindig rá. Azonnal rabul ejtett a város, elvarázsoltak a palotái, gazdag múzeumai, romantikus csatornái. Szinte az első pillanattól otthonosan éreztem magam, és ebben bizonyára az is segített, hogy könnyen és gyorsan összebarátkoztunk az orosz emberekkel, legfőképpen a kollégiumbeli diákokkal.

Azóta többször is elutazhattam ebbe a gyönyörű városba. Kezdetben idegenvezetőként tértem vissza – fiatalon így egészítettem ki az ösztöndíjamat. 1989-ben már televíziósként, portréfilmet forgattam Georgij Tovsztonogovval, a világhírű színházi rendezővel. Aztán sok évig nem jártam ott, csak vágyakoztam.

„Jó 25 év kihagyás után 2016 őszén újra ott sétálhattam a Néva partján, és azóta többször is volt módom visszatérni. Nem titkolom, egy pillanat alatt újra elvarázsolt a város”

A Nyevszkijen – Szentpétervár „főutcáján” autózva – az első, ami megfogalmazódott bennem, az „én Leningrádom” az elmúlt évek alatt gyönyörű, lüktető, nyüzsgő világvárossá alakult. Szinte meghatódva gyönyörködtem az elegánsan megvilágított épületekben, a széles sugárutakban, a csatornák, folyócskák vize sötéten csillogott az esti világításban.

A város egységes arculatát a barokk és a klasszicista épületeknek, a hatalmas, tágas tereknek, a kis folyóknak, csatornáknak, és a számtalan kisebb-nagyobb hídnak köszönheti. Szentpétervár történelmi központját és a város környékének számos műemlékét 1990-ben felvették az UNESCO Világörökség listájára. Méltán!

 

Kedves utazó, ha Szentpétervárra készül, jobb, ha tudja, és jobb, ha fel is készül rá, ha mindent, na, jó, ha nem is mindent, de sok mindent akar látni, nem marad egy lélegzetvételnyi ideje sem, mert annyi a múzeum, a program, annyi attrakció várja, hogy jószerivel reggeltől estig, sőt még éjszaka is mozgásban lesz. Bár ez alkalommal magánúton voltam – ezt is nagyszerűen megszervezte az 1000 út –, lustálkodásra én sem hagytam magunknak időt. Mindent látni akartam, és persze újra látni azokat a helyeket, amelyekhez valamilyen emlék fűz.

Palota tér háttérben az Ermitázzsal #moszkvater
Palota tér háttérben az Ermitázzsal
A szerző felvétele

A város alapításának 300. évfordulójára teljes egészében megújult Szentpétervár, számos műemléket állítottak helyre, így például az Ermitázst is kívül-belül felújították. Természetesen mi is itt, a világ egyik legnagyobb és leggazdagabb múzeumában kezdtük turista programunkat. Kitűnő idegenvezetőt kaptunk Karlova Monika személyében, éppen annyit mesél, amennyire szükség van, és mindig tud valami érdekességet, újdonságot a figyelmünkbe ajánlani, amitől tájékozottabbak, gazdagabbak lehetünk. Megjegyzem, ha Önök Ljuba Udalcovát kapják idegenvezetőnek, nehogy elszomorodjanak. Nagyon bájos és nagy tudású fiatal idegenvezető ő is.

„Amikor azt mondom, a világ egyik leggazdagabb múzeuma, igazat szólok. Gondolják csak el, több mint 4 millió darabból áll a gyűjteménye, és ennek csak töredékét tudják kiállítani”

És mi, látogatók, ennek a töredéknek is csak a töredékét tudjuk végig nézni! Képtelenség sorra járni a Téli Palota valamennyi termét. Séta közben képet kapunk a cári idők gazdagságáról, aranyban úszik minden, így a pompás trónterem is…

A cári pompából észrevétlenül jutunk el azokba a termekbe, ahol már a műalkotások a legfőbb látnivalók. Nagyon szeretem a képzőművészetet, kalandozhatnék egyedül is, kedvemre. De most nagyon jó, hogy egy idegenvezető terelget, egyedül talán elvesznék a látnivalók között. A világ képzőművészetének legkiemelkedőbb alkotói vannak itt jelen: Leonardo da Vinci, Raffaelo, Michelangelo, El Greco, Murillo, Goya, Rubens … soroljam még?

A múzeumban jelenleg 365 helyiségben és falain közel 2,5 millió képzőművészeti alkotás található. Tehát a többi műalkotás, tárgy raktárakban pihen. Csak érdekességként említem meg, hogy állítólag 22 km-t kellene annak gyalogolni, aki minden termet szeretne végigjárni, minden tárgyat megnézni. És ez csak a fizikai „befektetés”. Vajon mennyi idő kellene, hogy az alkotásokat úgy nézhessük sorra, hogy valóban elidőzzünk, elgondolkozzunk, megértsük, amit éppen látunk. Lehetetlen!

Izgatottan kerestem kedvenceimet, az impresszionistákat, emlékeim szerint valahol a legfelső emeleten „laktak”. Nos, hamar kiderül, külön múzeumba kerültek, szerencsére csupán néhány lépésre innen. Csak a Palota téren kell átvágni, és máris ott vagyunk. A Vezérkar félköríves épületét alakították át múzeummá. Lenyűgöző látványt nyújt az előcsarnok, hatalmas, több emelet magasságú tereket alakítottak ki „csak úgy”. A képzőművészeti alkotásoknak már sokkal intimebb környezetet teremtettek. És végre meglelem a kedvenceket: Renoir, Cézanne, Monet, Van Gogh, Gauguin, Matisse, Picasso… Istenem, miért csak néhány óra adatik meg, hogy itt töltsek?!

Sétálunk egyet a Néva parton, gyönyörű kilátás nyílik a széles folyamra, a túlparton a napfény megcsillan a Péter-Pál erőd székesegyházának égbe szökő aranyló tornyán. Ez már szinte giccsesen hangzik, pedig ha süt a nap, Szentpétervár sok épületén aranylik-fénylik a díszítés.

Péter-Pál erőd a székesegyház arany tűjével. #moszkvater
Péter-Pál erőd a székesegyház arany tűjével
A szerző felvétele

A Péter-Pál erőd a város egyik első építménye. Falai között sétálva nem is látni, micsoda tökéletesen megtervezett, megépített épületkomplexum. Közepén emelkedik a Péter-Pál székesegyház, 122 m magas harangtornya, aranyozott – na, megint itt az arany – csúcsán egy repülő angyal figurájával a város jelképe lett. Ahogy ott állunk és felnézek a torony csúcsára, bevillan egy hátborzongató történet. A csúcsán lévő angyal megsérült, amit 1829-ben Pjotr Tyeluskin javított meg, állványzat nélkül mászott fel a csúcsra. Micsoda bátorság, ügyesség kellett, hogy erre a tűhegyes toronyra felmásszon.

„Ez a székesegyház az orosz uralkodók nyughelye. Az erőd arról is híres, hogy falai között hírhedt börtön üzemelt. Kazamatáiban raboskodott többek között Alekszej cárevics, Dosztojevszkij, Alekszandr Uljanov és Gorkij is”

Ideje pihenni egy kicsit, nem lehet múzeumról múzeumra járni, kell, hogy felfrissüljünk, a szellemünk, a szemünk, no és a lábunk is elfárad, még ha imádjuk is azt, amit látunk, átélünk.

Kézenfekvő, hogy a közelben, a Néván ringatózó sétahajók közül választunk. Az egy órás „séta” alatt megnézzük az Auróra cirkálót, ami a 20. századi orosz történelem jelentős szereplője lett. Még ma is kutatják, valójában milyen szerepe volt a Nagy Októberi Szocialista Forradalomban. Tekintélyt parancsol, de most már békésen ringatózik a vízen, ma már egy tengerészeti iskola diákjai viselik gondját, múzeumként látogatható. A Péter-Pál erőd mellett is elhajózunk, a fövenyen, pedig nincs is olyan meleg, fürdőruhás emberek napoznak. Az emlékeimben felidéződik egy téli kép – először télen jártam itt –, a parton gyülekeztek a „morzsi”-k , magyarul a rozmáremberek, hogy a befagyott Néva jegébe vájt lékekben mártózzanak meg. Hm, a mínusz tíz-húsz fokban nem kevés lelkierőre lehet szükség egy ilyen akcióhoz. Állítólag ez nagyon egészséges, én mégis maradok a hagyományosabb egészségmegőrzésnél!

Az Auróra a Néván #moszkvater
Az Auróra a Néván
A szerző felvétele

Most éppen vitorlásverseny zajlik az erőd tövében, a sok színes vitorlás ijesztő gyorsasággal siklik a folyó vizén. Egy másik utazásom alkalmával homokszobrokat emeltek egy nagy fesztivál keretében. Kis kiránduló hajónkkal szépen csordogálunk, és bekanyarodunk a Mojka folyócskára, innen alulról egészen más a perspektíva nyílik a part menti palotákra. Néha olyan érzésem van, nem fogunk átférni a hidacskák alatt. De hihetetlenül ügyesen manőverez a kapitány, néhány ezerszer már biztosan megtette ezt az utat.

Bárhol járok a világban, nagyon sokat gyalogolok, szeretem figyelni a helybélieket, a viselkedésüket, leülni egy padra, be-bekukkantani némelyik üzletbe, még ha nincs is szándékomban vásárolgatni. Így teszünk most is, annál is inkább, mert a látnivalók a belvárosban gyalogosan elérhetőek, trolira is csak akkor szállunk, ha már végképp nem bírja a lábunk.

„Elgondolkozom, vajon Nagy Péter, aki e város alapításával „ablakot” akart vágni Európára, elégedett lenne most a várossal?”

Aztán az is eszembe jut, mennyi ember esett az építkezések áldozatául, hiszen ingoványos, mocsaras területen kellett megvetniük a lábukat, megépíteni a hatalmas házakat, kialakítani a nyílegyenes sugárutakat. Micsoda akarat, elszántság, céltudatosság lakozott Péter cárban, hogy mindezt végig vitte. De ő maga is részt vett a nem mindennapi építkezésben. A hatalmas ország cárjaként elment Hollandiába, ahol egyszerű hajóácsként dolgozott, és tanult neves mesterek mellett. Bejárta fél Európát, Dániában, Svédországban is, sőt Velencében is megfordult, és minden tudást hazahozott, amivel országa hasznára lehetett.

Elkalandoznak a gondolataim, nem tudok ellenállni a nosztalgikus hangulatnak. Megkeresem egykori főiskolánkat a Mojka partján, minden ugyanúgy néz ki, mint negyven éve. A főiskola ma már egyetemmé avanzsált, Herzen Állami Pedagógiai Egyetem. De a bejárat, a névadó szobra, az épület mit sem változott. Az utcákon keresem a pirozskit – húsos vagy káposztás „derelyét” – árusító néniket… hiába, a nagy változásokkal már ők is és kis bádog pultjaik is eltűntek. Helyettük egymást érik a kisebb-nagyobb falatozók, étkezdék, ahol néhány száz forintért is jól lakhat az ember. De persze se szeri, se száma a drága éttermeknek, ha valaki különlegesre, drágára vágyik, ezt is megtalálja. Csak töltse fel a bankkártyáját, szükség lesz rá!

Megtaláltam az igazi orosz fagyit, látszik, hogy mennyire örülök! #moszkvater
Megtaláltam az igazi orosz fagyit, látszik, hogy mennyire örülök!

A régi idők városképéhez elmaradhatatlanul hozzátartoztak a kvaszt kínáló hatalmas tartálykocsik. Fillérekért ihattuk ezt a tipikus orosz „üdítőt” bárhol az utcákon. Manapság sehol nem látni, se Moszkvában, se itt. Igaz, a nagy bevásárlóközpontok polcain ott sorakoznak a különböző ízesítésű, palackozott kvaszok. Veszek is egy üveggel – már csak a nosztalgia kedvéért is. Aztán orosz fagyit kezdek keresgélni, de hamar belátom, lehetetlenre vállalkozom. A fagyit árusítók kínálatában sokáig kell turkálni, amíg a sok nyugati márka között végre rábukkanunk egy „plombír-ra”, nagyon vaníliás és nagyon édes tölcséres fagyira.

Ez alatt a néhány nap alatt nem marad időnk, hogy a város híres templomaiba bemenjünk, így kívülről csodáljuk meg az Izsák székesegyház monumentalitását, a Véren Megváltó templom csodálatos, a legkülönbözőbb színekben pompázó hagymakupolás épületét. A turista programban természetesen benne van ezeknek a csodálatos műemlékeknek a megtekintése is.

Izsák székesegyház #moszkvater
Az Izsák székesegyház
A szerző felvétele

Mint ahogy Petrodvorec és Puskino is, a legismertebb cári kastélyok is kihagyhatatlanok. Nagy Péter járt Versailles-ban, nagy hatással volt rá, valami hasonlót szeretett volna építtetni. Olyan pompásra sikeredett a nyári rezidencia, hogy a cár nem is lakott benne, mert még neki is túl sok volt. A parkja nemcsak szépséges, de csodálatos szökőkutakkal van tele, köztük néhány hihetetlen rafinériával van megépítve. Erre régről emlékeztem. És képzeljék, megmaradt a játék, hogy ha bizonyos kőre lépsz, váratlanul felszökken a víz, és a nyakadba zúdult, ha nem vagy elég ügyes és nem futsz gyorsan tovább. Múlt nyáron lelepleződött a dolog, nem is az számít, melyik kőre lépsz. A bokrok között megbújik egy kis fa házikó, abban csücsül egy „jószándékú”, játékos kedvű úr, és ő indítja a szökőkutakat, amikor látja, hogy valaki, legfőképpen a gyerekek már túl bátrak.

Lassan befejezem az írást, hiszen ha valóban mindenről szeretnék írni, akkor egy könyv kerekedne belőle.

Végezetül még két látnivalóra hívom fel az Utazó figyelmét. Ha Szentpéterváron járok, mindig elmegyek Nagy Péter impozáns szobrához. A „Mednij Vszadnyik” – a Bronz lovas az idők folyamán a város egyik jelképe lett, Puskin azonos című poémájában állított emléket a városalapítónak. Alig hiszek a szememnek, a szobor melletti park füvén sokan üldögélnek, heverésznek, mintha Londonban vagy New Yorkban lennénk. Vidáman, lazán, szabadon…

A másik hely, ahova minden alkalommal elmegyek, a Puskin lakásmúzeum, a Mojka partján, a 12-es szám alatt található.

Puskin szobránál #moszkvater
Puskin szobránál

Az oroszok nagy költője, Alekszandr Puskin – mindmáig a legkedvesebb számukra – itt töltötte életének utolsó időszakát, itt élt feleségével, Nataljával és gyermekeivel. Ide hozták haza a szerencsétlenül végződött párbajról, ahol halálos sebet kapott. E párbajt felesége jó hírnevének megőrzéséért vállalta. Megrendítő és egyben megható érzés azokban a szobákban sétálni, ahol ő járt, azokat a tárgyakat szemlélni, amiket ő használt, érintett. Különleges varázsa van a helynek – mint a legtöbb lakásmúzeumnak, ugyanezt éreztem Moszkvában a Tolsztoj és a Csehov múzeumban is –, szinte várom, hogy mindjárt belép a lakás tulajdonosa, majdnem elhiszem, hogy a következő szobában ott ül és éppen valamelyik versét írja.

Nagyszerű kísérőnk, Natalja sokat mesélt a Puskin család hétköznapjairól, a szentpétervári életükről, a feleségével való kapcsolatáról, a párbajról és az utolsó napokról. Nem titkolom, könnyek szöktek a szemembe, amikor annál a díványnál álltunk, ahol a költő óriás elhunyt. Kísérőnk Puskin egyik versével zárta a látogatást. Csöndesen léptünk ki a 21. század nyüzsgő világába.

Következő évben a barátnőimet is elhoztam ide, és mert nem volt magyar vezetés, magam vállalkoztam arra, hogy fordítok nekik, hiszen ők nem tudnak oroszul. A könnyek nem maradtak el most sem. Amikor a könyvtárszobában megálltunk, és Natalja elmondta a költő utolsó mondatát: „Kedves barátaim, könyveim, isten veletek!” – a saját könnyeimen keresztül azt láttam, hogy az én barátnőimnek a megrendüléstől folynak a könnyei. Azt hiszem, itt, ebben a pillanatban érezték meg, mi is az a szláv lélek.

Szentpétervár jó negyven éve beköltözött a szívembe. Igaz a mondás, ha jártál ebben a városban, a város ott marad benned. Hiába voltam itt jó néhányszor , bármikor újra és újra repülőre ülnék, hogy megmártózzam a város nyüzsgő kulturális életében, hogy megpihenjek Nagy Péter szobra tövében, hogy újra láthassam az Ermitázs kincseit, hogy időt tölthessek Puskin múzeumában, hogy sétálhassak Petrodvorec árnyas sétányain, és hogy gyönyörködhessek a palota pompás látványában. Apropo, egy következő alkalommal szívesen mesélek Önnek, kedves Olvasó, mindarról, ami most kimaradt.

www.endreijudit.hu