Sonnenblumenkerne für Vögeln Futter zwecke!

Margón kívül

2026. júl. 28.

#moszkvater

MEGOSZTÁS

Pető Zoltán gondolatai a #moszkvatérnek a margón kívülre

„Mikor zavaros idők kopogtatnak, rémülten találgatod a jövőt, s menekülés látszatát elkerülendő egyre többet révedsz a múltba.”

(Shayat Cout Pho)

Az illusztráió a szöveg alapján a Nanobanana mesterséges intelligencia modell segítségével készült

Még mielőtt a germán nyelvben nem járatosak azt gondolnák, hogy valami katonai parancs-utasítást, szakkifejezést rejtene a címben szereplő kifejezés, jelzem, ez németül annyit jelent – napraforgómag madár eleledelhez.

Hogyan és miért került most ide a címbe? Nos, az úgy kezdődött, hogy a múlt század nyolcvanas éveinek legelején honvédő sorkatonai szolgálatra szólított fel a haza. Mivel úgynevezett előfelvételis – felsőfokú tanulmányok előtti katonai szolgálat – lettem, így több társammal együtt egy ilyen feladatokra specializálódott laktanyába, Szegedre kerültem. A szembesülés már az első napokban megtörtént, mikor majd fél órát dagonyáztam a csipkebokorban, mert egy politikai előadáson, ahol nem szóltak előre, hogy az ilyen áhítaton nem szabad véleményt nyilvánítani, hanem csak az arra kirendelt szónokot kell figyelmesen hallgatni, elmondtam a véleményemet az akkor még ellenforradalomnak minősített ’56-os eseményekről. Felettes tiszt közölte velem, hogy nem jól látok az adott kérdésben, és azt javasolja, hogy feszes kúszásban, a talaj szintjén haladjak előre mintegy pár kilométert. Őt az sem zavarta, hogy a terepen egymást érték a tüskés bozótok – engem viszont igen.

„Azt is megtudtam – így az elején -, hogy majd gondjuk lesz rám, mert mintha valami démon szállhatta volna meg az elmémet, nem vagyok képes felfogni az aktuális trendet”

E gondviselés kísérte végig az egyhónapos kiképzésünket. Lelkesen ügyeltek arra, hogy még gondolatban se mentesülhessünk a laktanya fennhatósága alól. Egy verőfényes vasárnap azonban felavattak – nem voltam már többé az, aki előtte. Honvéd nevet kapott mindenki a családneve után biggyesztve. Igy lett például valakiből Rechtninger honvéd, a másikból pedig Sárosi honvéd. Általánosságban pedig honvéd elvtársak lettünk.

Akkoriban a népgazdaság nem csak úgy spontán, a piaci viszonyoktól hányattatva vergődött, hanem szervezetten, tervezetten hánykolódott egyik sarokból a másikba. A honvédség tettre kész haderejének természetesen részt kellett vállalni a reá nehezedő súly cipelésében is.

„Így történt meg, hogy egy óvatlan pillanatban teherautóra vagonírozva, elruccantunk Szolnokra, ahol a Vetőmag Vállalatnál vállaltuk fel részünket”

A feladat nem igényelt egyetemi végzettséget, így mi is el tudtuk látni. Egy csomagoló üzemben napraforgó magot zsákoltunk. Én a munkálatok inspiratív részét bevállalva a varrógép kezelését sajátítottam el. E bonyolult tevékenység abból állt, hogy honvéd bajtársaim bezsákolták a magot, majd felhelyezték a futószalagra. Ekkor én jobb lábammal megnyomtam egy pedált, mikoris a konvejer elindult. Mikor a varrógép közelébe ért a tasak, bal lábammal egy másik pedálra tapostam, s a motolla bevarrta a zsák száját. A termék exportra készülhetett, hiszen nagy betűkkel az volt feliratozva a papírzsák homlokzatára: Sonnenblumenkerne für Vögeln Futter zwecke…

Nos én, hogy megtörjem az automatizmust – mint C. Chaplin a Modern idők c. játékfilmben -, a fázisokat három részre osztottam: jobb láb – Sonnenblumenkerne, bal láb pedál für, varrás közben pedig Vögeln Futter zwecke felkiáltással kísértem a műveleteket.

„Kényelmesen dolgoztunk, hisz ügyelnünk kellett, hogy valamelyik összetevő – mag, zsák, türelem és rózsa, vagy a lelkesedés – el ne fogyjon, mert akkor akár a szabotázs esete is fennforoghatott volna”

Emlékszem, akkoriban – a napi nyolc-tíz munkaórát követően – volt olyan álmom, hogy egy makulátlanul félrefésült, bajuszos úriember, valami emelvényen, vérben cikázó szemekkel, jobb keze mutató ujjával előre mutatva vészjóslóan felénk kiáltotta: Sonnenblumenkerne für Vögeln Futter zwecke!

A kéthetes nyaralás azonban hamarabb ért véget, mint gondoltuk, s visszatekeredtünk a laktanya kötelékeibe. Újfent úgy alakultak a dolgok, ahogyan azt én soha nem szerettem volna. Bennem napról-napra, óráról-órára, percről-percre érlelődött a mag, hogy itten nekem nem tejbe-lajbi ágyaztak meg, s ha nem veszem kézbe az irányítást, tán még magába is szippant valami eszme, mellyel én soha nem vállaltam volna lakóközösséget. A pohár akkor borult fel, mikor az augusztusi hőségben, egy szántóföld kellős közepén lövészárkot ástunk. Előbb guggoló, majd fekvő, később pedig álló gödröt kellett vájni az aszálytól kicserepesedett anyaföldbe.

„A miért fel sem merülhetett, hiszen háborús körülményeket kellett magunk körül imitálni. A projektet olykor meg-megszakították az alacsonyan szálló ellenséges repülőgépek virtuális behatolásai. Ekkor mi, a hon védői felkaptuk üres tárral ellátott gépfegyvereinket, s a levegőbe kiáltva, hogy ratatatatata csapást mértünk a támadókra”

Egy ilyen eseményt követően leültem a szépen alakuló gödröm szélére, hogy szusszanjak egyet a bevetést követően, mikor felettes tiszt rám kérdezett, hogy mi is történt velem e dicsőséges pillanatban? Én, tétovázástalanul rávágtam, jelentem, engem megsebesítettek az alacsonyan szálló légi járművek, s most, mint hadirokkant próbálom összeszedni magam. Mivel a katonaság az az intézmény (volt), ahol a tréfát is komolyan vették, a hadnagy közölte velem, hogy ellenség ellopta a gyalogságnál rendszeresített ásómat és a hatékonyság kedvéért elgázosították a terepet. Ettől a pillanattól nekem gázálarcban, vegyvédelmi köpenyben egy evőkanállal kellett folytatnom az árokásást. Ötpercenként kiüríthettem álarcomból a felgyülemlett izzadtságot. Ekkor született meg bennem az elhatározás, nem jó helyen vagyok én, nem nekem találták ki a honvédelem ezen fajtáját! Nem megyek bele apróbb részletekbe, de végül felküzdöttem magam a gyengélkedőre. Ott aztán rábíztam a hadi orvosra féltve őrzött titkomat, nekem hideg allergiám van. Ő, kellő szakmai múlttal rendelkezve komolyan is vette problémámat, s beutalt az illetékes honvédségi intézménybe kivizsgálásra.

„Mivel az ellenség sem alszik, így hajnali két órakor indultunk útnak, hogy reggel nyolcra odaérjünk. Amint megjelentünk, kaptam egy pizsamát és megnyugtattak, ha szimulálok, hadbíróság elé kerülök és rendesen elmeszelnek”

Én meg is nyugodtam, s abban a minutumban elaludtam. Arra ébredtem, hogy egy csinoska fehérköpenyes ápolónő, valamint a honvédség kötelékében szolgáló harci orvos állnak ágyam mellett, s az előbbi kezében egy mosdótál jeges víz. Felkértek merítsem bele mindkét kezem. Nos, én az esélytelenek nyugalmával cselekedtem. Perc nem telt el, s olyan allergiás tüneteket produkáltam, amilyeneket az orvosi nagykönyvek rögzítenek. Sürgölődés, EKG, meleg levegő, nyüzsgés, rohangálás – mindez az én megmentésem érdekében. Én voltam egyedül higgadt, s megnyugvással konstatáltam, hogy egy fejezet lezárult mögöttem. Rám többé nem számíthat a haza védelme. Kegyeletből „tökös-nővér” beosztásban bent tartottak a kórházban.

Sokan azt mondták, a könnyebb végét ragadtam meg. Történészek pedig egyenesen kifejtették, hogy a hidegháború egyik leginkább vérzivataros időszakát éltük mi meg akkor Szegeden. A testvérinek egyáltalán nem mondható jugoszláv hadsereg árnyékában talán fel sem mérhettük, hogy mi veszély leselkedett ránk! Ha éberen figyeltünk volna, és az éjszakákat nem holmi gondtalan alvással töltjük, jól kivehetően hallhattuk volna, amint – az akkora már nyugovóra tért – Josip Broz Tito (1892 – 1980. jugoszláv forradalmár és államfő) láncos kutyái ugatják a teliholdat.

„Azt hiszem, a tiszti állomány is megkönnyebbüléssel sóhajtott fel, mikor letelt az utolsó napom is a kötelékben”

Az úgynevezett alakuló téren összesereglett leszerelők ünnepélyes búcsúztatóján elhangozott elbocsájtó szép üzenetet azonban nem volt alkalmam végighallgatni, mert egy feljebbvalónak szemét szúrta az arckifejezésem, és elzavart borotválkozni. Lemaradtam egy rohamsisakkal díszített, gagyi-műanyag, terepszínre mázolt ékszerdobozka átvételéről is, melyben a rendes katonák tartották a katonakönyvüket és saját, valamint a bajtársak pózolgásairól készített fényképeket – mindaddig, míg családtagok meg nem elégelték, és mint kacatot ki nem lökték lomtalanításkor. Azóta többször elgondolkodtam – meglehet egy darab ilyen skatulyával kevesebbet gyártott le a népgazdaság? Engem pedig azért zavartak el az eseményről, hogy észrevétlenül kiküszöböljék e csorbát? Nos, akárhogyan is kerülgetjük, nekem nincs ilyen szelencém, így most kénytelen voltam önökkel fejből megosztani katona élményeimet. Mindezek, s a még el sem mesélt reszeltekre alapozva, szerintem önök sem nagyon érthetik, hogy szélnek eresztő jellemzésembe miért is írták bele:

„Képtelen alkalmazkodni a szigorú katonai fegyelemhez”

Mint később levéltári iratokból megtudtam, jóapám a II. Világégés reá eső részét egy hullaházban töltötte le – írnokként. Ő sem kockáztatott, hiszen a fronton akár el is eshetett volna. Azonban, még mielőtt rám sütnék a bélyeget – aaaha! tehát genetika – jelzem, hogy családfa kutatónk egy történész felfejtette, hogy több ágon is voltak komoly hadvezérek a családunkban. Az egyikről még maga Gárdonyi Géza (1862-1922. született Ziegler Géza író, költő, drámaíró, újságíró, pedagógus, a Magyar Tudományos Akadémia tiszteleti tagja.) is zengett legendákat.

Lenne még élményem bőven, azokból az időkből, mikor a haza és én is másképpen láttuk a világot, de nem tartom fel önöket, hiszen a múlt csak azért van, hogy elodázzuk a jövőt.

„Ahogyan azt mondani szokás, minden madzagnak két vége van. Nos, most a béke-spárgának a másik végéhez közeledünk. A langyos védekezésből konkrétan háborús konfliktust viselő felekké alakulunk át”

A katonaság pedig az eddigi, laktanyákra és pihenőkre méretezett felszerelését harci mezre cseréli. A szemlélet is átalakul. Már nem alacsonyan szálló rémképek, hanem valódi vasdarabok fognak ég szerte keringeni. Közös haderő címer, valami közös cél érdekében. Felelős szájakból hangzanak el olyan vezérszavak, amelyek már nem kukoricáznak, vagy napraforgó magoznak. Az elképzelések egyre túlmutatnak, akár még a Don Kanyarnál is messzebbre. Azt azonban, hogy a valóságban meddig jut majd el a II./B. hadsereg, azt majd visszajövetkor tudjuk meg.

Viszont, jó ha tudjuk, hogy a katonaságnál ezúttal sem bíznak majd semmit a véletlenre, s a véletlen sem bízik meg a katonákban. Azt se tévesszük gondolataink elől, hogy az ellenség ezúttal sem beszél majd magyarul, ezért mikor a sötétben valaki közeledik felénk, kiáltsuk jó hangosan: állj, vagy lövök! Ha ekkor sem áll meg, s egyre közelebb jön, kérjünk tőle tüzet…

Mellőzve minden utalást, áthallást vagy esetleges célzást, az orosz anekdotám így hangzik:

Sztálin vizitet tart a Szovjet Állami Meteorológiai Intézetben. Jelentik neki, hogy ma már 40 százalékos biztonsággal meg tudják határozni az elkövetkezendő napok időjárását.

– Én fel tudom emelni az előrejelzések pontosságát akár 60 százalékra is! – jelentette ki a generalisszimusz.

A megtorlástól tartva, senki nem mert visszakérdezni, mikor Szálin folytatta:

– Mától az előrejelzéseik ellenkezőjét tegyék közzé!