„nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova érkezik”
Egy kétéltű teherautó a tengerpart felé hajt, miközben a Mulberry kikötő részét képező Phoenix hullámtörők uralják a láthatárt Arromanches-les-Bains-ben, Északnyugat-Franciaországban, 2024. június 5-én a 80. évforduló „D-Day” megemlékezésén
Fotó:EUROPRESS/Ludovic MARIN/AFP
Nem lesz ott Vlagyimir Putyin a normandiai második világháborús megemlékezésen. Pedig megkapta a meghívót még tíz éve, a Krím elcsatolása után is, és az egykori szövetségesek együtt emlékezhettek az egykor a második front megnyitását jelentő partraszállásra. De még négy éve, az elbai találkozó 75. évfordulója alkalmából is közös nyilatkozatot adtak ki Oroszország és az Egyesült Államok vezetői. Vlagyimir Putyin és Donald Trump hangsúlyozták, hogy ez a történelmi esemény „az Egyesült Nemzetek 1942-es nyilatkozata keretében egyesült számos ország és nép kolosszális erőfeszítéseinek csúcspontja volt. Ez a közös harc katonák, tengerészek és civilek millióinak hatalmas áldozatait követelte meg a háború számos színterén.” Trump még ki tudta mondani, hogy „tisztelgünk mindazok vitézsége és bátorsága előtt, akik együtt harcoltak a fasizmus legyőzéséért. Hőstettüket soha nem felejtik el.”
„Joe Biden erre ma képtelen, a hirtelen harciassá vált Emmanuel Macrontól pedig a február óta tett kijelentései után nem várja el ezt senki. Ezt a politikusi generációt már a múlt dicső pillanatai sem érdeklik. Úgy beszélnek a háborúról, mint egy video játékról. Pedig éppen most, az Nyugat és Oroszország közötti pattanásig feszült helyzetben lenne szükség az ilyen pozitív, felelősségteljes üzenetekre”
Ma más idők járnak. A Nyugat a geopolitikai céljainak az elérése érdekében most a harmadik világháborúval riogat. Ezt persze elégedetten figyelik a háborúból busás hasznot húzó üzleti körök. Azt sugallja, hogy Oroszország rátámadhat a NATO-ra. Ebben a hangulatban nem meglepő, hogy szóba sem jött az orosz elnök meghívása Normandiába. Mint ahogy az sem, hogy ott lesz ugyanakkor az a Volodimir Zelenszkij, aki manapság lépten-nyomon elhatárolódik nemcsak Oroszországtól, de még a Nagy Honvédő Háborútól is. Ukrajna nemzeti hőse pedig az a Sztepan Bandera, aki annak idején Hitlerrel kollaborált. Persze, az Ukrán Felszabadító Hadsereg csupán nemzeti elkötelezettségből, a függetlenség jegyében irtott ki mindenkit, aki nem ukrán. Oroszt, lengyelt, zsidót, magyart, s aki az útjába esett. Mai neonáci utódai pedig az ő és az UPA emlékére vonulnak fáklyákkal, és megpróbálnak tetteikben is hűek maradni a „nagy” elődhöz. De ez zajlik kicsiben a Baltikumban is. A „civilizált világ” pedig félrenéz, nem szól semmit, mert fontosabb Oroszország meggyengítése, mint az elvei. Elfeledve azt is, hogy a jelenlegi háború lényegében az egykori haláltáborok őrzői és felszabadítói között folyik.
„Mert mondjuk ki, a Nyugat ezzel a politikával saját antifasiszta múltját is szembe köpi, elárulja”
S ha most valaki azt veti fel, hogy az agresszor Oroszország elnökével még emlékezni sem szabad közösen, emlékeztetném arra, ez a kirekesztő, a második világháborús győzelmet kisajátító politika régebbre nyúlik vissza. Évekkel ezelőtt még azt hihettük, csak túlkapás az, hogy az amerikai sajtó szerint az ő katonáik szabadították fel Auschwitzet, ma viszont már ott tartunk, hogy maga az elnök sajátítja ki ezt a győzelmet. Elfeledkezve a nyugati szövetségesekről és a náci Németország megtöréséért 20 millió embert áldozó Szovjetunióról. Joe Biden az arlingtoni katonai temetőben a Nemzeti Emléknap tiszteletére tartott beszédében úgy fogalmazott, hogy a második világháborúban az amerikai katonák felszabadították Európát és szó szerint megmentették a világot. Az amerikai vezető nem említette a Szovjetunió és más országok szerepét a fasizmus feletti győzelemben. Ezzel szemben május 9-én az egész világ élőben nézte, és hallhatta az orosz elnök beszédét a Vörös téren tartott győzelmi felvonuláson. Putyin arról beszélt, hogy Oroszország soha nem becsülte le a második front és a szövetségesek segítségének fontosságát. „Tiszteljük a Hitler-ellenes koalíció összes katonájának, az ellenállás tagjainak, a földalatti harcosoknak, a partizánoknak a bátorságát, Kína népének bátorságát, akik függetlenségükért harcoltak a militarista Japán agressziója ellen. És mindig emlékezni fogunk, soha, de soha nem felejtjük el közös harcunkat és a szövetség inspiráló hagyományait” – fogalmazott az orosz elnök.
„Igen, a második világháborút még személyesen átélő politikusok generációja Roosevelttől Churchilltől Eisenhoweren, Chiracon át Kohlig olyat nem engedett volna meg magának, mint mai utódaik”
Annak ellenére, hogy a történelem, ezen belül a második világháború történetének átírása nem újkeletű. Míg a Szovjetunió, majd Oroszország nem alaptalanul, de a saját szerepét emelte ki, addig a nyugati oldal ezt szerepet igyekezett nemcsak kisebbíteni, de az utóbbi időben már szinte teljesen elvitatni. Ma már tényleg ott tartunk, hogy a nyugati világ „szovjet módon” domborítja ki Amerika szerepét, segítségét, amelynek ebben a narratívában maga a győzelem köszönhető. Ezzel a megközelítéssel sok baj van, de most egy dologra hívnám fel a figyelmet. Amerika akkor is azt csinálta, amit most, segített, de messze nem annyit, hogy az önmagában elég lett volna Hitler legyőzéséhez. Sőt, nagyon is ügyelt arra, hogy a Szovjetunió ne erősödjön meg túlságosan. Ezért aztán együttérzően nézte, hogy vérzik ki egy ország. Ma ugyanezt teszi Ukrajnával. S még egy. Azon mindenki nemes egyszerűséggel átsikélik, hogy Sztálin nemcsak Németország minteg négyötödét szabadította fel, de besegített a nyugati erőknek is. Így például az ardenneki német offenzíva idején előbbre hozott hadművelettel. De ne folytassuk.
„Térjünk inkább vissza a történelem átformálásához, az emlékezetpolitikához, hiszen a második világháború nyugati narratívájának kialakítása még a háború befejeződése előtt megkezdődött”
Még a háború korai szakaszában elkezdtek összeállítani egy erősen megkonstruált dokumentum gyűjteményt. Ezzel a cél az volt, hogy a háború kirobbanásáért áthárítsák a felelősséget a Szovjetunióra. A Molotov-Ribbentrop paktumot abszolutizálják, miközben bizonyítékok vannak arra, hogy az amerikai és a brit elit egy része nem utolsó sorban a szovjet rendszer, a kommunizmus gyűlöletétől vezérelve osztotta Hitler elképzeléseit, az üzleti körök és egyes szervezetek pedig pénzzel is támogatták a nácikat. Manapság minderről a Nyugat mélyen hallgat, mint ahogy arról is, hogy a háború kirobbanásában szerepe volt az agresszor megbékítését célzó politikának is.
„A Szovjetunió felbomlása után a második világháború történetének átírása új lendületet vett, s a nyugati megközelítés mellett kiegészült a Hitler egykori közép-európai csatlósainak magyarázó narratíváival. Ebből az emlékezetpolitikai hullámból nem maradhatott ki a posztszovjet térség sem, hiszen az éledő náci nézetek részleges rehabilitációja, vagy legalábbis eltűrése, valamint a szovjet népnek a Hitler felett aratott győzelemben játszott szerepének kisebbítése a nyugati geopolitikai célokat szolgálta”
E helyütt azért érdemes megjegyezni azt is, hogy a neonáci retorikára jellemző felsőbbrendűség egyes nyugati országok, mindenek előtt az Egyesült Államok politikai és joggyakorlatában is megjelenik. Washington azzal, hogy önmagát és saját érdekeit minden más fölé helyez, következetesen gátolja más országok fejlődését, lassítja a dekolonizáció folyamatát, a belügyekbe avatkozással pedig korlátokat szab a politikai, gazdasági és kultúrális értelemben vett függetlenség kiteljesítésének. A különlegesség hangsúlyozása Amerika számára eszköz a jólét, a belső gazdasági, szociális és politikai stabilitás megőrzéséhez.
„A Szovjetunió második világháborús szerepének kitörlése a történelmi emlékezetből valahol szintén beleillik az amerikai különlegesség és felsőbbrendűség ideológiájába”
Az amerikai politikusok és ennek nyomán a lojális nyugati szakértők sora szinte ellenkező előjellel lemásolva a szovjet időket, igyekszik kialakítani a második világháborúnak egy új, a realitásokkal nagyvonalúan bánó Nyugat központú narratíváját. A Szovjetunió pozitív szerepéről, a Harmadik Birodalom legyőzése érdekében hozott áldozatairól csak szőrmentén esik szó, a hangsúly teljesen Sztálin európai ambícióira helyeződik. Ennek szellemében ez a narratíva a Szovjetuniót, és utódját Oroszországot a szabadság, a demokrácia esküdt ellenségeként, „minden pozitív dolog” gátjaként mutatja be.
Érdemes visszatekinteni arra, hogy Nyugaton az elmúlt években miként alakult át a második világháborút érintő történelmi koncepció. Kezdődött azzal, hogy egyenlőség jel került a náci rezsim és a totalitárius szovjet rendszer közé. Majd folytatódott azzal, hogy ma már megpróbálják a háború kirobbanásáért szinte a teljes felelősséget a Szovjetunióra terhelni. Ezzel a nyugati narratíva lényegében figyelmen kívül hagyja a nürnbergi bíróság ítéleteit, amelyek a háborúért viselt felelősséget megállapítva egyértelműen megtorolták a náci bűnöket.
„Ezzel szemben – mint már említettük – Ukrajnában és a Baltikumban a nácikkal együttműködő kollaboránsokra olyan hősökként tekintenek, akik állítólag országaik függetlenségéért harcoltak”
A tankönyvekben és a kulturális térben nem csupán rehabilitálják de egyenesen heroizálják az SS légióiba önként belépőket, akik a náci Németországért harcolva a civil lakossággal szembeni megtorló akciókban, tömeggyilkosságokban is részt vettek. Folyik a közgondolkodás Nyugat geopolitikai céljainak megfelelő átformálása. A szovjet emlékezetpolitika eltörlése láthatatlanul és finoman átcsúszik az egész orosz világgal szembeni harcba. A náci Németország felett aratott győzelem évfordulóján, május 9-én emlékezőket letartóztatják, bíróság elé citálják.
„Jó példa a múlt eltorzítására az 1932-1933-as éhínség, amely a Szovjetunió történetének rendkívül szomorú és fájdalmas fejezete”
Ez az éhínség azonban Ukrajna mellett érintette a Dont, Kubanyt, a Volga mentét, és Kazahsztánt is. A katasztrófa több tényező együttes hatása miatt következett be, amelyek közül az élre kívánkozik a mezőgazdasági termények exportjának az iparosítás segítése érdekében történő erőltetése, a termények erőszakos begyűjtése, amelyhez járult még a rossz termés. Itt érdemes megjegyezni, hogy az európai országok, így mindenek előtt Belgium, Nagy-Britannia, Németország vagy Dánia előszeretettel vásárolták fel nyomott áron a szovjet gabonát. Sztálin pedig a befolyt valutáért a fejlett ipari országoktól gépeket, gyártó sorokat vásárolt. Az éhezés és a holodomor tehát két különböző dolog. Az utóbbi az ukrán nemzeti projekt ideológiájának a része, manapság már meghatározott politikai céllal.
A példákat lehetne sorolni, a lényeg azonban ugyanaz. A történelmet nem érdemes az aktuális politikai célok szolgálatába állítani. Még akkor sem, ha ezt teszi mindenki. Különösen veszélyes az utolsó nagy európai háború történetének átírása egy olyan korban, amikor ismét végletesen feszült a helyzet. Az olyan emlékezéseket, mint például a normandiai partraszállás évfordulója nem a feszültség növelése, hanem éppen a csökkentése érdekében kellene felhasználni.
Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.
Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.
Email : info@moszkvater.com
© 2018-2025 - #moszkvater
csakafidesz says:
Amerika az I. világháború végén megjelent az Antant oldalán, és az 1917-ben érkező friss csapatok eldöntötték a háború menetét. A kifáradt, de még mindig előnyös pozícióban lévő németek békét kértek. Kaptak is. Egy olyan megalázó békét kaptak, hogy Hitler a békekötés tilalmát helyezte első helyre. Nem is kell csodálkozni, hogy 1944 június 6.-án, kevesebb, mint egy évvel a győzelem előtt szálltak partra az angolszász hatalmak. A hiéna szereti a friss húst is. Nemcsak dögöt eszik, hanem a haláltusáját vívó állatra is ráveti magát. Lényegében akkor szálltak partra amikor már Németország hadereje teljesen kimerült. Még ez a kifárasztott haderő is képes volt egy erőteljes visszavágásra az Ardennekben. Ami kérdéses, hogy hol voltak a franciák, a híres kollaboránsok ekkor? Nos mikor már látótávolságba kerültek az amerikai csapatok gyorsan felkelést csináltak Párizsban, mert már nem fenyegette őket az, hogy Varsó sorsára jut a város. Majd kissé pofátlanul beálltak a győztesek közé, és még részt is kaptak Németország nyugati feléből.
Maradjunk annyiban, hogy Hitler csapatait 80%-ban a szovjet hadsereg zúzta szét, a maradékot a többiek. Vagyis vicc az, hogy Amerika szabadította fel Európát. De azért a felszabadított Európából jó nagy részt hajtott Amerika az érdekszférájába. Nagyobbat, mint a Szovjetunió.
Másik kérdés, hogy létezik-e önzetlen “felszabadítás”? Hát ilyen még nem volt a történelemben. Alulról nézve az egyik hódítót a másik kergette el, és sokszor még azt is nehéz mondani, hogy melyik volt kevésbé “hódító”. A törököt kiűző osztrákok kétségtelenül jobbak voltak a muszlim, gyerekadót szedő töröknél, az általuk szedett sápot sem lehet a harádzs-sal összehasonlítani. A szovjet megszállás esetében már nem egyértelmű a kép. Igaz nem hurcolták el a zsidókat “munkatáborokba”, csak a maradék lakosságból vittek el 700.000 főt “malenkij robot” végzésére szibériai táborokba. Ezek többsége nem került haza többé. (Nagyon szép megemlékezés róluk az “Örök tél” c. filmalkotás.)
Érdekes módon nemcsak nevében volt mind a két fél részéről munkacélú az elhurcolás. Az elhurcolt zsidók többségét dolgoztatták a németek, és az oroszok valóban rabszolgáknak vitték el mindenhonnan a megszállt területekről az embereket. Talán ez a legbrutálisabb része a “felszabadításnak” amit kötelező volt nekünk megünnepelni minden évben. A kettős nevelésnek, valamint az 1956-ban, gyerekfejjel látottaknak köszönhetően sohasem tekintettem az “ideiglenesen” nálunk tartózkodó szovjet katonákat -zömben ukránok voltak- felszabadítóknak.
Összességében az, hogy mi a kicsi országok megünnepeljük egyik, vagy másik fél győzelmét, józan ésszel nem várható. Ide a győztesek mindig úgy jöttek, hogy egyben hódítók is voltak. Ami “nagyok” ünneplését illeti, áldásom rájuk, ünnepeljenek ahogyan akarnak, együtt, vagy külön. Hidegen hagy, hogy a moszkvai Vörös Téren másfél, vagy háromórás felvonulással, interkontinentális rakéták makettjeivel hányan ünnepelnek. Az sem érdekel különösebben, hogy Normandiában hol és kik koszorúznak.
Krötinger says:
A történelmet nem csak nem érdemes, de nem is szabad aktuális politikai célok szolgálatába állítani! Csak aki ismeri a valós történelmet, csak az képes ok-okozati összefüggéseket megérteni és helyesen besorolni. A mostani nyugati történelem atirasokat pedig különösen veszélyesnek, sőt egzisztenciálisan veszélyesnek tartom. Ha csak a nyugati szövetségesek szabadították fel Európát, akkor Oroszország 20. századi történelmében pl. már Kelet-Európa szovjet megszállása is pusztán az évezredes, mindig újra és újra manifesztàlódó orosz imperialista törekvések részének tüntethető fel. Mivel a Nyugat Ukrajna esetében is az orosz imperializmusra hivatkozik (hogy tagadhassa a háborút kiváltó okokat), félő, hogy lesz majd ennek egy utólagos, idevágó történelmi megalapozása is.
HandaBandy says:
“Amerika az I. világháború végén megjelent….”
Egyes vélemények szerint a németek az I.vh. idején álltak a legközelebb a háború megnyeréséhez és ez nem volt akceptálható.
Nincs új a nap alatt, Oroszországot (és jogutódjait) már sokszor igyekeztek megkurtítani, még ugye a Japán Császárság is
megpróbálta, némi sikerrel. Mindenesetre ez utóbbi tükrében kissé groteszk a mai Japán külpolitika sértődöttsége a madár
ürülék fedte Kuril szigetcsoport örökké forró krumpliját illetően.
A Lenin-féle Szovjet-Oroszország ellen indított intervenciót sem igazán lehet magyarázni azzal, hogy “Nyugaton” esetleg
megszimatolták a vörös veszély bűzét mert ez akkor még egyszerűen nem létezett politikailag. Sokkal inkább arról lehetett
szó (interpretáció tőlem), hogy kihasználva a helyzetet megkezdődött a nyugati zavarosban halászat az oroszok kontójára.
Talán ezért is tudott fordítani VIUL teljesen vesztő helyzetben (–> Hagy Honvédő Háború). A végeredményt pedig ismerjük.
Hogy a franciák úgy tekintenek magukra mint győztes hatalomra… Nos, ezt a tévelygést max. egy cinikusan dühös legyintéssel
kell elintézni. A pimaszsággal határos a mostani magyarázkodás is, hogy Fr.o. kiképzőket küld Ukrajnába. Egy olyan országba
ami több mint két éve aktívan háborúzik egy olyan országból aminek az utolsó, valós háborús tapasztalata az I.vh.-ra datálható.
Azaz >100 év. Van humora Mikron elvtársnak, annyi szent.
Köszönöm a türelmet.
Törőcsik László says:
A Nemzetközi Büntetőbíróság (ICC) elfogatóparancsára tekintettel egy Putyin elnöknek küldött meghívó kínos helyzetbe hozta volna mind a meghívottat és a meghívókat egyaránt. Kérdés, mi hangzott el a beszédekben a szovjet szövetségesről?
Varga Éva Mária „Magyarok szovjet hadifogságban” (Russica Pannonica. Budapest, 2009) című munkájában a háború kezdetétől a Szovjetunióba kiszállított magyar internáltak számát orosz levéltári adatok alapján 385–39 000 főre becsüli. Ebben benne van mintegy 40 000 németként elhurcolt személy és az a minimálisan 40-50 000 ezer civil, akiket a hadifoglyok pótlására, kiegészítésére fogdostak össze. Higgyünk Varga Éva Máriának. TUD oroszul.
Azt írni, hogy az elhurcolt zsidók többségét a németek dolgoztatták, durva túlzás, nem beszélve arról, hogy a munkára fogott emberek nagy része is elpusztult a kimerítő munka és az embertelen bánásmód következtében.