A magyar lelkeknek nagyon fájt az ország kétharmadának elvesztése. A békén ujjongó és semmit nem sejtő Európa még ennél is többet veszített a versailles-i békerendszerrel. Hogy ebből baj lesz, azt egy bizonyos Vlagyimir Uljanov sejtette. Szovjet-Oroszország nem is írta alá ezt a diktátumot.

Könyvek, elemzések, cikkek, irodalmi alkotások sora jelent és nyilván jelenik majd meg arról, ami több mint száz évvel ezelőtt a versailles-i palotában lezajlott. Számunkra ez egy szóval Trianon. A világtörténelemnek azonban csak kis része, s talán nem is annyira meghatározó, mint ahogy hisszük és képzeljük.

„A magyar bánat elfedi a békeszerződés igazi és veszélyes gyümölcseit, melyek idővel beértek. Ne siessünk azonban ennyire előre”

Természetes, hogy egy vesztes háború után a nemzeti önismeret, az okok realista elemzése helyett jön a könnyebbik megoldás, a bűnbak keresés. Hiszen a fájó seb állandó felkaparása minden időszakban és rendszerben hasznos a napi politikában, a közhangulat megnyerésében.

A békeszerződések azonban megköttettek. A győztes államok polgárai, ha nem is eufóriában, de kispolgári megelégedéssel vették tudomásul, hogy a bűnösöket megbüntették, helyre állították a világ öt évvel korábban felbolydított rendjét, és megteremtették a békét. Tették ezt abban a naiv hitben, hogy vezetőik igazságosan döntöttek. A vesztesek zúgolódásával nem sokat törődtek, hiszen a vesztesek mindig zúgolódnak.

„Valóban ennyire rövidlátóknak bizonyultak azok a nagyok, akik száz évvel ezelőtt megpróbálták elrendezni a világ dolgait a Napkirály XIV. Lajos mesebeli palotájának egyik melléképületében?”

Manapság szemérmesen hallgatunk arról, hogy azért nem minden mérvadó politikus és gondolkodó tört ki örömujjongásban, és dőlt hátra elégedetten a háborút lezáró okmányok aláírásakor. Szeretjük elfelejteni, hogy volt egy ország, mely négy éven át a majdani győztesek oldalán hozott áldozatokat, de nem ültették a győzők asztalához. Különbékére kényszerült, hogy megőrizze létét, és saját gondjaival volt elfoglalva. A megosztó, kínt és keservet hozó polgárháború és a külföldi intervenció mielőbbi lezárásával. A talpra állással a háború pusztítása után, és a régi rend romjainak eltakarításával.

S az állam első embere, egy bizonyos Vlagyimir Uljanov, akit a lénai vérengzés után Leninként tiszteltek, a kezdetektől fogva más véleményt vallott. Mit sem törődve az önelégült döntésekkel, a megalakult és a béke megőrzésében csodagyógyszernek hitt Népszövetség létével, a patikamérlegen kimért, ám meglehetősen egyoldalúan megszabott diktátumokkal.

„Lenin elsőként sejtette meg, hogy bár a versailles-i békeszerződések aláírásával az első világháború véget ért, a veszély nem múlt el. Az akna ott rejtőzködött a kontinens alatt, s csupán arra várt, hogy behelyezzék a gyújtószerkezetet és élesítsék”

Lenin világosan látta, hogy Németország soha nem békül meg az igazságtalan diktátummal, mindig lesznek erők, melyek elégtételt akarnak venni.

1920-ban tett kijelentése szerint az oly nagyra tartott békét szunnyadó vulkánra telepítették. A vesztesek csak arra várnak, hogy jelentkezzen valaki, aki élére áll a revansista törekvéseknek. Rossz béke volt a versailles-i. Nem csak, s nem kizárólag azért, mert Magyarország a Monarchia tagállamaként elveszítette területének jelentős részét. Ez lett volna a kisebbik baj, még ha nekünk nagyon fáj is.

„A békén ujjongó és semmit nem sejtő Európa még ennél is többet veszített. És vele együtt mi is. Embermilliók életében, pusztulásban”

Senki nem elemezte komolyan, hogy a fasizmus, a személyi kultusz kialakulásában a békét megköttető nagyhatalmaknak  közvetve mekkora szerepük volt. Belekényszerítettek két államot. A háborús vesztes Németországot a riposztba, az intervenció és a polgárháború által szorongatott fiatal szovjet államot az önvédelembe, mindkettőt a történelmi helyzet sugallta talán egyetlen változatba, a diktatórikusba. Ez Versailles tanulsága, amiről mindenki hallgat, mert létezik egyfajta íratlan, de mindenki által betartott konszenzus a közös bűn elhallgatásában.

Lenin természetesen nem sejtette, hiszen mással volt elfoglalva, hogy az az ember, aki a bosszútól fűtött missziót felvállalja, és tragikus végkifejletéig végigviszi, 1919 szeptemberében már elkezdte a harcát. A harcot, melyet később Bibliaként előírt hitvallásos könyvében a Mein Kampfban megjósolt. A név híres, hírhedt.

„Adolf Hitler a békeszerződés kései gyümölcse”

A két évtizeddel belobbanó újabb világégésig még hosszú volt az út és teli tévedések, árulások, sanda szándékok töviseivel. Az egykori békediktátor nagyhatalmak, hogy megőrizzék korántsem tökéletes, bűnben fogant békéjüket, népeket, országokat áldoztak fel, elvtelenül engedtek az agresszornak. S miután kudarcot vallottak, a kegyetlenül drága áron kivívott győzelem után ismét békét kötöttek. Nagyhatalmi békét. Elfeledkezve a történelem és a korábbi békekötés nagy tanulságáról, hogy

„nagyhatalmi béke igazságos soha nem lehet, mindig voltak és lesznek szenvedő alanyai”

Versailles-ban Magyarországot belelökték a revansizmusba, mint egyetlen lehetséges megoldásba. Amihez természetesen a két háború közötti politikai elit hatalma megőrzése érdekébe hol lelkesen, hol kényszeredetten, de asszisztált. Az, hogy a végén dilettánsan kapkodva próbált kievickélni a saját maga okozta csávából, már csak hab volt a keserű tortán.

„Az igazságtalan nagyhatalmi békére egy újabb nagyhatalmi béke, az érdekszférák jaltai elosztása ütötte rá a pecsétet”

Trianon, szélesebb kitekintésben Versailles kapcsán erről a történelmi felelősségről senki nem beszél. Az éremnek mindig két oldala van, nem bújhatnak ki a felelősség alól a háború kirobbantói mellett a béke megkötői sem. A fájdalom nem ment fel a történelmi számvetés alól.

Európa évtizedeken át békében élt.  Azt hittük, a világ talán bölcsebb lett, és levonja a tanulságokat. Az Ukrajnában kitört háború aztán elhessegette a nyugalmunkat és az optimizmusunkat. Legalább a békekötésre figyelve – mert egyszer ennek is eljön az ideje – szívleljük meg Trianon tanulságát. Kirárólag nagyhatalmi alapon, az összes érintett fél érdekeinek figyelembe vétele nélkül sohasem születhet tartós béke. Többször is csak hajszálon múlott, hogy nem tört ki a harmadik világháború. Korea, 56, Szuez, Kuba, Vietnam, s a sort folytathatnánk. Mind intő példa volt. Akárcsak az örökösen lángoló „helyi háborúk”. Egy háborúban pedig már nincsenek győztesek és vesztesek, egy békében nincsenek egyenrangú felek, valakinek az érdekei mindig sérülnek.

„Ha nem vesszük figyelembe a múlt tanulságait, ha csupán a veszteség okozta fájdalom vezéreli gondolatainkat és érzéseinket, akkor soha nem tudunk elszámolni, s ha kell, leszámolni a múlttal, soha nem leszünk győztesek”

Nagyhatalom már vagy száz éve nem vagyunk, de a nagyhatalmi státusz iránti vágy azért az óhaj szintjén ott munkál bennünk is.  És arra késztet, hogy elfeledjük, nem a háborút kell megnyerni. Okos, kompromisszumos békét kell kötni. Hogy ne lehessen több és újabb Trianon. Fogadjuk el a történelmi igazságot. S ha ebben valaki hajlandó segíteni, a kinyújtott kezet.