Kezdőlap » x-demokrata » Miért nem vagyok optimista?
Volodimir Zelenszkij beszéde pártja választási központjában Kijevben, az ukrán választások estéjén 2019. július 21-én #moszkvater

Miért nem vagyok optimista?

Ukrajnában ismét kiütéses vereséget szenvedett a háború pártja, ám az még egyáltalán nem egyértelmű, hogy a béke támogatói győzedelmeskednek-e.

Volodimir Zelenszkij beszéde pártja választási központjában Kijevben, az ukrán választások estéjén 2019. július 21-én #moszkvater
Volodimir Zelenszkij beszéde pártja választási központjában Kijevben, az ukrán választások estéjén 2019. július 21-én
Fotó:EUROPRESS/GENYA SAVILOV/AFP

Zelenszkij győzött. Mit győzött, tarolt. A független Ukrajna történetének legnagyobb arányú győzelmét aratta az elnökválasztáson, majd most frissen alapított pártjával, a Nép Szolgájával ott folytatta, ahol három hónapja abbahagyta. Jó eséllyel még koalíciós partnerre se lesz nagyon szüksége. Az ukránok optimisták. Megvan a parlamenti többség, a biztos politikai háttér, kezdődhet hát az ország átalakítása. Várják a csodát. Ezt értem, és meg is értem, hiszen szenvedtek – különösen az elmúlt öt esztendőben – eleget. De duzzadnak az optimizmustól az elemzők is.

„Sokan úgy látják, vagy inkább úgy szeretnék látni, hogy az új ukrán elnök okosan kiszélesítette a politikai mozgásterét, és az népi felhatalmazás mellett immár biztos parlamenti többséggel a háta mögött rendbe rakhatja Ukrajnát”

Ráadásul fiatal, dinamikus, kreatív, így minden együtt áll ahhoz, hogy végre jóra forduljon e hányatott közelmúltú ország sorsa.

Hát, én drukkolok, de messze nem vagyok ilyen optimista. Kezdjük a sokszor döntő érvként emlegetett fiatalsággal. Megérteném, ha az ukránok feleséget vagy férjet választottak volna. Igen, akkor ez bizony számít. De most elnököt választottak, akitől a megújulást, a varázslatot várják. S a politikában a fiatalság automatikusan nem számít erénynek. A dinamikusság, a kreativitás, a bátorság mellett legalább ilyen fontos a tapasztalat, az államigazgatási gyakorlat. S ha már az életkornál tartunk, akkor csendesen hadd jegyezzem meg, hogy

„az egyébként kétségkívül tehetséges Volodimir  Zelenszkij a posztszovjet térség azon generációjához tartozik, amelyik politikai értelemben semmihez sem ért”

A szovjet gazdasági és politikai gyakorlatot már, a nyugatit még nem ismerte. Számukra a Nyugat kizárólag álmaik tárgya volt. E generáció legtehetségesebb figurái sem igazán önálló és eredeti személyiségek. Minden paraméterben alulmaradnak még az úgynevezett posztbirodalmi korszak politikusaival szemben is. Hogy az ő nyelvükön fogalmazzak, sok bennük a ctrl C.

„Ebből eredően nincs stratégiai látásmódjuk, nincsenek vízióik”

Mindezt, sőt mindent helyettesít a PR, a marketing, a kommunikáció. Innen a politika a végletes leegyszerűsítése, a félelem a döntésektől. Minden áron meg akarnak felelni a társadalmi elvárásoknak, közvélemény-kutatásokra alapozzák a politikát. Ahelyett, hogy stratégiában gondolkoznának, szilárd alapokat építenének. Sokszor úgy gondolják egy ötletbörzén meg lehet oldani évszázados problémákat. Ebből már logikusan következik az állandó bizonytalanság, a tétovaság.

„Ettől a generációtól áttörést nem lehet várni”

Mindezek fényében aligha lehet azon csodálkozni, hogy a posztszovjet térségben sokan megtanulták értékelni az állóvizet. Mert a pinceszagú tespedés is jobb, mint a vér és a holtak látványa.

De e kissé filozofikusra sikeredett kitérő után térjünk vissza konkrétan Zelenszkijhez. Lássuk például a veszélyt is abban, hogy így túlnyerte magát. Mert ne felejtsük el, hogy öt éve Petro Porosenko vitt mindent, aztán hol van ő most. A Zelenszkijre szavazók jelentős része sem rá, inkább Porosenko ellen voksolt, míg sokan a megváltót látták belé. A Nép Szolgája besöpörte a parlamenti helyek többségét (125 helyet listán, 124-et pedig az egyéni kerületekben), ez azonban nem feledtetheti el, hogy maga a párt virtuális, és a győzteshez hagyományosan sokan csapódnak.

„Ez a nagyjából a társadalom 50 százalékára rúgó tábor azonban hamar el tud olvadni – főleg akkor, ha várt jólét, a Kánaán mégse jön el -, míg a 25 százalék körüli nemzeti tömb, és a jelenleg úgy 20-ra tehető kelet-ukrajnai réteg meglehetősen stabil”

A szociális stabilitás tekintetben pedig azt a bizonyos mozgásteret egyelőre nem a parlamenti többség teremti meg. Ukrajna közeljövője alapvetően továbbra is a Nyugattól, pontosabban az IMF-től függ. A Nemzetközi Valutaalap pedig az elmúlt években is a lakosságra háríttatta a reformok nem kicsi terheit. Ez most sem másképp. S hogy mennyire meghatározó az IMF, azt jelzi, hogy Zelenszkij a kormányfő kiválasztásánál nem is titkoltan azt a szempontot tartja a legfontosabbnak, hogy elfogadható legyen a Nyugatnak.

„A gazdaságpolitika tekintetében tehát aligha várható lényegi változás, mint ahogy ezzel összefüggésben marad a külpolitikai irányultság is”

Nagy kérdés, hogyan konszolidálható így a Donbassz? Hát úgy, ha a nemzetközi helyzet ennek megfelelően alakul, s ez érdekében áll mind Amerikának, mind pedig Oroszországnak. De, hát ez sem újdonság.

De menjünk tovább! Ha már sem a jólét, sem pedig a béke nem csupán az ukrán vezetésen múlik, akkor legalább az oligarchikus berendezkedést megtörhetné Zelenszkij. Gondolják sokan. Csakhogy saját tehetségén kívül maga Zelenszkij is az egyik oligarchának a jóvoltából lett ismert.

„Ihor Kolomojszkijtól megszabadulnia akkor is nagyon nehéz, ha ezt az elnök szeretné is”

S akkor még nem beszéltünk a többi oligarchától, akik szintén nem engednék ki a kezükből az arany tojást tojó tyúkot, a politikát. Már körvonalazódik Kolomojszkij és Ahmetov kiegyezése, Zelenszkij csapatában a Kvartal-95 körén, Amerika „helytartóin” kívül Kolomojszkij emberei vannak. Ez bizony nagy áttörést megint csak nem ígér.

De talán nem is ezt kellene várni. Eleinte meg kellene elégedni az önsorsrontó, az országot darabokra szakító nacionalista tombolás leállításával, az életet bizonyos értelemben mégis csak komfortosabbá tevő stílusváltással.

„A legfőbb feladatként az állam rehabilitálását kellene célul kitűzni”

Ukrajna jövője ugyanis alapvetően attól függ, hogy először működőképes, aztán hatékony lesz-e a ma alig látható, korrupción alapuló állam. Ha ez megvalósul, akkor van esély Ukrajna egyben tartására, a társadalom konszolidálására, az ország működtetésére, szuverenitásának erősítésére. Nem jobb lenne, mint leborotvált fejjel, „visivánkában” melldöngetve ordítani Ukrajna ezer éves múltjáról és nagyságáról? Bizakodásra ad okot, hogy a háború pártja ismét kiütéses vereséget szenvedett, Zelenszkij lenullázta a régi elitet, ám az még egyáltalán nem egyértelmű, hogy a béke támogatói győzedelmeskednek-e.

1961-ben született külpolitikai újságíró, elemző, publicista. A Demokrata és a Magyar Hang hetilapok külpolitikai szakújságírója, a #moszkvater, a szláv világgal és a posztszovjet térséggel foglalkozó portál alapító főszerkesztője. Előtte 28 éven át a lap megszűnéséig a Magyar Nemzet konzervatív napilap munkatársa, 2000-től 2017-ig a külpolitikai rovat vezetője, majd a lap főmunkatársa. A lap utolsó moszkvai tudósítója. Érdeklődési területe a posztszovjet térség, emellett a globális folyamatok. Rendszeresen publikál külpolitikai folyóiratokban, írásai, interjúi időről időre megjelennek a közép- és kelet-európai sajtóban. A Putyin-rejtély (2000) című könyv szerzője, 2009-től a Valdaj Klub állandó tagja. A Metropolitan Egyetem kommunikáció szakának docense. A Tolsztoj Társaság a Magyar-Orosz Együttműködésért Egyesület elnökségének a tagja.