//Kortársunk Dosztojevszkij
Dosztojevszkij portréja Vaszilij Perov 1872-es olajfestményén #moszkvater

Kortársunk Dosztojevszkij

MEGOSZTÁS

Kétszáz éve született az európai műveltség máig meghatározó alkotója. A lezáruló Dosztojevszkij emlékév keretében a család egykori moszkvai házában múzeum központot alapítottak, a szentpétervári Péter-Pál erőd börtönfelügyeleti lakásában pedig kiállítás nyílt arról a Petrasevszkij-körről, melynek tagjaként előbb halálos ítélet, majd a cár kegyelméből szibériai száműzetés, és kegyetlen kényszermunka várt az íróra. A rabság egykori helyszínén, Omszk városában nemzetközi konferenciával és színházi fesztivállal emlékeztek az orosz lélektani regény klasszikusa, a világirodalom napjainkban is megkerülhetetlen alakja, Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij születésének kétszázadik évfordulójára.

Dosztojevszkij portréja Vaszilij Perov 1872-es olajfestményén #moszkvater
Dosztojevszkij portréja Vaszilij Perov 1872-es olajfestményén
Fotó:EUROPRESS/Pavel Balabanov/Sputnik/AFP

Kéri Gáspár írása a #moszkvater.com számára

Harmincnyolc éves volt a jó Fjodor Mihajlovics, amikor elkezdett élni. Legalábbis a Kárpátoktól nyugatra nézve mindaz, amit az író addigi életében végigjárt, a pokol legmélyebb bugyrait jelentette számára. Hogy végül élete hátralevő részében – ami a legkevésbé sem volt mentes a nehezített pályától – a világhír és az elismertség legyen megérdemelt osztályrésze. Az, hogy az írói oeuvre semmit nem veszített jelentőségéből, időszerűségéből és érvényességéből, hogy ma is van dolgunk Dosztojevszkijjel, azt az életmű személyes percepciójával szeretném ábrázolni. Mert hol halványabban, hol erősebben, de mindannyiunkban él egy szubjektív Dosztojevszkij-kép, ami a művek olvasása, valamint a színházi előadások, és a filmek által folyamatosan formálódik. Ezért is bízom abban, hogy az olvasó megbocsát, ha eltekintek az életpálya didaktikus felmondásától.

„Jelen írás szándéka is leginkább az, hogy előhívja a bennünk élő Dosztojevszkij-képet”

Első találkozásom Dosztojevszkijjel jóval az iskolai kötelező olvasmányok előtti időszakra tehető, és a tudatosság legkisebb szándéka sem fedezhető fel benne. Egy délután Cseh Tamás és Bereményi Géza 1981-es nagylemezével, a Műcsarnokkal a hóna alatt jött haza apám. Bár kisiskolásként a legkevésbé sem hatottak meg a Cseh-Bereményi dalok, azért a háttérből óhatatlanul megtették hatásukat. Aztán eljött az idő, amikor sok más mellett az inkriminált bakelitet már önszántamból tettem fel, hogy Rimbaud, Shakespeare, Ady és Petőfi, Lee van Cleef és József Attila epikus történetei mellett a F.M. Dosztojevszkij és az ördög című dal pont az egyik kedvencemmé váljon.

„Bereményi zseniális dalszövege az önreflektív iróniát sem nélkülözve tizenkét versszakba sűríti Dosztojevszkij teljes univerzumát”

Idén a pandémia miatt tavaszról őszre halasztott MITEM (Madách Nemzetközi Színházi Találkozó) egyik nagyon várt előadása az a Bűn és bűnhődés volt, amelyet a kortárs orosz színházi szcéna meghatározó alakja, Konsztantyin Bogomolov rendezett. A darabot a szentpétervári Prjut Komedianta Színház társulatának színészei adták elő a Nemzeti Színház egyik stúdiószínpadán, a Gobbi Hilda Színpadon. Már az ültetéskor feltűnt a lecsupaszított színpadtér, ami arra engedett következtetni, hogy a narratív történetmesélés helyett valami egészen más fog következni. Sejtésünk beigazolódott. Ahogy haladtunk előre a történetben, hovatovább a raszkolnyikovi lélek felfejtésébe, cselekedetének mozgatóiba, felvonásonként legfeljebb jelzésértékű kellékek feltűnése érzékeltette a jelenetezést a háromórás előadás során.

„Ugyanakkor a színészek mai ruhái tovább erősítették azt a rendezői koncepciót, amivel Dosztojevszkij mindenkor érvényes univerzális mondanivalója a színpadon saját jelenünkkel találkozott. Meggyőző bizonyítékát adva, hogy az író szándékai megfelelő színházi interpretációban ma is akadálymentesen elérhetnek hozzánk”

A kimagaslóan erős színészi játék a legtöbb esetben hosszú monológokra, és gyakorta statikus színpadi mozgásokra redukálódott, ami rögtön eszembe juttatta az ókori görög színjátszást. Az archaikus színházi formák és a kortárs szcenírozás alkotói eszközei úgy értek össze ezen a végtelenségig lecsupaszított, ám eszköztelenségében is rendkívül erőteljes és kvalitásos előadáson, hogy közben minden azt a dosztojevszkiji paradigmát közvetítette, amivel szerzője súlyos élettapasztalatokkal a poggyászában negyvenöt évesen a Bűn és bűnhődéssel belépett a világirodalomba.

Raszkolnyikov pandantjaként tekinthetünk A félkegyelmű főhősére, arra a Miskin hercegre, akinek történetéből a budapesti Katona József Színház színésze, Takátsy Péter írt monodrámát, az előadás pedig lassan négy éve szerepel a színház repertoárján.

„Dosztojevszkij műveit, ahogy a világban, úgy itthon is folyamatosan színpadra állítják a hazai színházak, ám a Takátsy által megformált Miskin története ott kezdődik, ahol az eredeti mű befejeződik”

Svájcban vagyunk Schneider szanatóriumában, hogy Miskin monológjaiból fejtsük vissza az idáig vezető utat. A színpadkép a szentpéterváriak előadásánál is eszköztelenebb, a Sufni feketére festett enteriőrjében pedig Takátsy is feketében játszik, ami ismét azt a kortárs eszközkészletet erősíti, ami a klasszikus történetmeséléssel szemben a Dosztojevszkij-művek lélektani aspektusait hangsúlyozzák. Hogy a Dosztojevszkij által krisztusi tulajdonságokkal felruházott főhős számára létezik-e visszaút az életbe, az viszont ezen a ponton maradjon függőben, inkább menjenek el és nézzék meg az előadást.

„Firenze októberben. A legközvetlenebb találkozásom Dosztojevszkijjel – mondhatni fizikai valójában – teljesen váratlanul, hovatovább fölkészületlenül ért”

Egy ideje visszajárunk családommal Toszkánába, mert azt már Andrej Tarkovszkij Nosztalgiája óta sejtem, és egy ideje tapasztalom is, hogy az a rengeteg impulzus, ami itt éri az egyszeri közép-kelet európai utazót, nagy mennyiségben egész egyszerűen befogadhatatlan. Így maradnak a szerencsés esetben néhány évenként visszatérő utak, velük a szolid tempóban ütemezett újabb látnivalók. Firenzét járni pedig kicsit olyan, mint egy reneszánsz festményben staffázsként megfordulni. Az Arno folyót a Ponte Vecchión át kereszteztük, hogy felsétáljunk a Palazzo Pittihez, a Mediciek, majd az egyesítés utáni Itália mindenkori uralkodóinak firenzei rezidenciájához. Majdhogynem villámcsapásként, teljesen váratlanul ért a Piazza de’ Pitti szélén álló ház bejárata fölött elhelyezett olasz nyelvű márványtábla, amely a tudomásunkra hozta, hogy 1868 és 1869 fordulóján itt élt Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij, ráadásul itt fejezte be A félkegyelműt. Az író ekkor már A játékos gyorsírójából lett második feleségével, Anna Grigorjevna Sznyitkinával járta Európát. S bár ez a rendezett házasság jót tett mind Dosztojevszkijnek, mind az életmű további alakulásának, személyes tragédiák és a szerencsejáték iránti szenvedély továbbra is árnyalták ezeket az éveket. Emellett Európáról is ekkoriban változott meg gyökeresen a véleménye. Levelezéseiből az is tudható, hogy Firenzét nem szívlelte különösképpen, leginkább anyagi okai voltak annak, hogy késlekedett az áhított Drezdába történő átköltözés.

„Nem lenne teljes e szubjektív számvetés, ha zárásként nem tennék említést Dosztojevszkij művészetének, morálfilozófiájának, vagy éppen messianizmusának és sajátos egzisztencializmusának Pilinszky Jánosra tett hatásáról, ami külön tanulmányt érdemelne”

 

A maga korában egész lényével egyfajta sajátos rendszerenkívüliséget képviselő, a második világháború utáni magyar lírát máig meghatározó Pilinszky költészetének egyik legfontosabb inspirálója maga Dosztojevszkij személye, valamint az író regényei voltak. A Pilinszky-életmű egyik enigmatikus ötsorosa pedig az a Dosztojevszkijre emlékező vers, amelynek eszköztelensége és döbbenetes ereje a jelenben is csontig hatol. Dosztojevszkijjel ugyanis minden kétséget kizáróan ma is van dolgunk.

MEGOSZTÁS