//Harminc éve szabadult ki a szellem a palackból Karabahban
Egy férfi Leonyid Brezsnyev arcképével Karmiravanban, a Hegyi-Karabah köztársaságban 1992-ben

Harminc éve szabadult ki a szellem a palackból Karabahban

A Baku és Jereván között megindult óvatos közeledés ellenére sincs esély a Kaukázuson túl „befagyott konfliktus” rendezésére.

Az élet első pillantásra Hegyi Karabahban – ahogy itt nevezik, Arcahban – alig különbözik a Kaukázuson túl másutt megszokottól. A 150 ezres enklávé fővárosában Sztyepanakertben tele vannak a kávézók, az éttermek és a klubok. Legfeljebb fel-feltűnő egyenruhás katonák emlékeztetnek arra, hogy az Azerbajdzsánba beékelődő terület parlamentje ma 30 éve megszavazta, majd 1991-ben referendummal erősítette meg kilépést Azerbajdzsánból és az egyesülést Örményországgal. Ezzel megkezdődött a végtelennek tűnő harc a függetlenségért. A várostól 50 kilométerre húzódó demarkációs vonalon például a tűzszünet 1994-es életbe lépése óta legnagyobb összecsapások törtek ki. Karabah manapság két, egymással párhuzamos világban él. Az egyikben új házak, utcák, szállodák épülnek, míg a másikban a frontot megerősítő harci álláspontok. Az enklávéban jó ideje hadiállapot van érvényben, de ez a hadigazdaság elmúlt negyedszázadban kiépült modelljével együtt szinte belesimul a hétköznapi életbe. Mindenki tudja, mit kell tennie, ha kiújulnának a harcok. Az idősebbek még harcoltak az 1992 és 1994 között mintegy 30 ezer életet követelő háborúban, míg a fiatalok a hadseregben szolgálva edződnek a sajátos viszonyokhoz. S bármilyen nehéz is az élet, a karabahiak 90 százaléka elutasítja a konfliktus bármilyen területvesztéssel járó rendezését, miközben egyetlen azeri sem mondott le róla. A két nép között elmérgesedett viszonyt jól illusztrálta a budapesti „baltás gyilkos” esete is.

Egy férfi Leonyid Brezsnyev arcképével Karmiravanban, a Hegyi-Karabah köztársaságban 1992-ben
Egy férfi Leonyid Brezsnyev arcképével Karmiravanban, a Hegyi-Karabah köztársaságban 1992-ben
Fotó: EUROPRESS/R. Mangasaryan/RIA Novosti/Sputnik

Karabah i.e. 300 körül vált az örmény királyság részévé, de az évszázadok során folyamatosan váltották itt egymást a hatalmak. Az erőviszonyok állandó hullámzása a Kaukázuson túl a népek keveredésével is járt. Így kerültek azeriek Jerevánba, és örmények Bakuba. A Karabahi Kánság a 19. század elején az Orosz Birodalom részévé válik. Ekkor a lakosság 60 százalékát örmények, míg 30 százalékát azeriek alkotják, s ez az arány a betelepítésekkel 70:20-ra módosul. A szovjet idők tovább feszítették a Kaukázus népei közt amúgy is meglévő feszültséget. Az örmények és az azeriek már a polgárháború idején fegyveres harcba keverednek Karabah miatt, miközben a területre a vörösök, a törökök majd a britek vonulnak be. Sztálin az oszd meg és uralkodj elv nevében keverte tovább a lapokat, közben egy Törökországnak is gesztust téve Nahicseván mellett Hegyi-Karabahot is az azerieknek adja. Annak ellenére, hogy ez utóbbit előzőleg Jerevánnak ígérte. Ennek ekkor látszólag nincs túl sok jelentősége, ám a parázs ott izzik a hamu alatt.

A peresztrojka felszínre hozta a nemzetiségi indulatokat is, s a Kaukázus 1987-ben már a robbanás szélén állt.

Örmény értelmiségiek és Hegyi-Karabah népe azt követelte, hogy az örmény többségű, Azerbajdzsánhoz tartozó Hegyi-Karabah ASZSZK-t csatolják Örményországhoz. Megjelentek a Nagy-Örményországot hirdető brosúrák, s mint ekkor Jerevánban magam is megtapasztalhattam, egyre hangosabban szóltak a hazafias dalok. A megindult örmény nemzeti pezsgés közben gerjesztette az azeri nacionalizmust is. Ezt a helyzetet tovább bonyolítják a szovjet hatalmi játszmák. Gorbacsov 1987-ben félreállította az örmény pártfőnököt, ami tovább tüzelte a függetlenségi érzelmeket. Egyesek szerint részben Gorbacsov lépésére is volt a válasz a Karabah és Örményország egyesítéséről 30 éve hozott döntés. A központ a saját pozícióit erősítendő avatkozott be a kibontakozó örmény-azeri konfliktusba is, amelyet ráadásul még a bakui hatalom és ellenzéke, a népfront között éleződő szembenállás is árnyalt. Ezek a praktikák és belső harcok összességében a kétszer akkora és erősebb Azerbajdzsánt gyengítették.

Az autonóm terület parlamentje 1988. február 20-án megszavazta az egyesülést Örményországgal, ami után elszabadultak az indulatok. Néhány napra rá a Baku mellett lévő Szumgaitban mintegy száz örményt koncolnak fel az utcákon, majd 1990. januárjában Bakuban zajlik véres örménypogrom. Az etnikai tisztogatások következtében Karabahból több száz, különböző becslések szerint legalább 600 ezer azeri menekül el, míg Azerbajdzsánból szintén százezres nagyságrendben az örmények szedik a sátorfájukat. Miután Azerbajdzsán 1991. augusztus 30-án kikiáltotta függetlenségét, szeptember 2-án Hegyi-Karabah szintén így cselekedett. A konfliktus 1992-re háborúvá nőtte ki magát, amelynek végére az örmény csapatok nemcsak Hegyi-Karabah területét, de több más környező vidéket is az ellenőrzésük alá vontak. A háború 1994. május 16-án a Moszkvában megkötött fegyverszünettel zárult, s azóta az úgynevezett minszki csoportban az Egyesült Államok, Oroszország és Franciaország, továbbá nemzetközi szervezetek (ENSZ, EBESZ, EU) próbálnak közvetíteni a felek között, hullámzó sikerrel.

Karabah a posztszovjet térség úgynevezett befagyott konfliktusainak a sorába lépett, amelynek kiolvadásától mindenki tart. Reménnyel töltött el mindenkit, hogy ősszel a két fél közvetlenül is tárgyalt egymással, s annak ellenére látnak esélyt a folytatásra, hogy az előre hozott elnökválasztás kampányának a lázában az azeri elnök Ilham Aliyev a minap már azt ígérte népének, hogy visszaadja nekik „ősi földjüket, Jerevánt”. Ezt persze még ő sem gondolhatta komolyan, ám a Karabahot övező hat-hét, örmények által ellenőrzött megye visszaadása idővel reális lehet. Karabah pedig egy darabig még biztosan éli tovább a senki által el nem ismert szakadár területek koránt sem szokványos életét, miközben sem Jereván, sem pedig Baku nem veszi le róla a szemét.

MEGOSZTÁS

1961-ben született külpolitikai újságíró, elemző, publicista. A Demokrata és a Magyar Hang hetilapok külpolitikai szakújságírója, a #moszkvater, a szláv világgal és a posztszovjet térséggel foglalkozó portál alapító főszerkesztője. Előtte 28 éven át a lap megszűnéséig a Magyar Nemzet konzervatív napilap munkatársa, 2000-től 2017-ig a külpolitikai rovat vezetője, majd a lap főmunkatársa. A lap utolsó moszkvai tudósítója. Érdeklődési területe a posztszovjet térség, emellett a globális folyamatok. Rendszeresen publikál külpolitikai folyóiratokban, írásai, interjúi időről időre megjelennek a közép- és kelet-európai sajtóban. A Putyin-rejtély (2000) című könyv szerzője, 2009-től a Valdaj Klub állandó tagja. A Metropolitan Egyetem kommunikáció szakának docense. A Tolsztoj Társaság a Magyar-Orosz Együttműködésért Egyesület elnökségének a tagja.