//Hadurak demokráciája
„Zelenszkij nem Churchill. Ő a valaha volt legvalószínűtlenebb hős.” #moszkvater

Hadurak demokráciája

MEGOSZTÁS

A keleti szomszédságunkban tomboló háború nemcsak a hadi események és a geopolitikai hatások sorozatáról szól, ez a konfliktus a felszínre hozta a „világértelmezések” harcát is. Decemberben a CNN újból merész párhuzamot vont Winston Churchill és Volodimir Zelenszkij között, méghozzá abban reménykedve, hogy az éppen nyugati körútját járó ukrán vezető valószínűleg értékelni fogja a történelmi párhuzamokat.

Vukics Ferenc írása a #moszkvater.com-on

„Zelenszkij nem Churchill. Ő a valaha volt legvalószínűtlenebb hős.” #moszkvater
„Zelenszkij nem Churchill. Ő a valaha volt legvalószínűtlenebb hős.”
Fotó:EUROPRESS/Sergei SUPINSKY/AFP

A párhuzam természetesen egy jól felépített kommunikáció része, mivel az ukrán elnök már a háború kezdetén mindent megtett annak érdekében, hogy videóhívásaiban az éppen aktuális ország legnagyobb történelmi személyiségének szavaival kezdje a beszédeit. Így volt ez tavaly tavasszal a brit alsóházban mondott beszéde során is. Zelenszkij szinte kierőszakolta akkor az összehasonlítást, amikor Churchill leghíresebb, mindenki által ismert, Nagy-Britannia legsötétebb órájában mondott háborús beszédét idézte. A brit alsóházban videón keresztül tartott akkori beszédében Zelenszkij a mostani ukrán küzdelmet az akkori Nagy-Britanniáéhoz hasonlította. „Anglia Churchill alatt nem hajolt meg a fasiszták előtt. Ukrajna Zelenszkij vezetésével nem fog meghajolni Vlagyimir Putyin előtt. Nem adjuk fel, és nem fogunk veszíteni. A végsőkig harcolni fogunk a tengeren, a levegőben. Tovább harcolunk a földünkért, bármi áron.” A brit alsóház akkor éljenezte Zelenszkijt, és álló ovációval jutalmazta szavaiért. A CNN így írt erről a történelmi hasonlóságról:

„Zelenszkij nem Churchill. Ő a valaha volt legvalószínűtlenebb hős.”

Az amerikai médiaóriás akkor azon a véleményen volt, hogy az ukrán és a brit vezető között az a legfontosabb különbség, hogy Churchill reménykedett és reménykedhetett abban, hogy az Egyesült Államok csatlakozik a második világháborúhoz, míg Zelenszkij nem. Az ukrán elnöknek akkor határozottan azt üzente legfőbb szövetségese, hogy Amerika nem fog fegyvert fogni a nukleárisan felfegyverzett Oroszország ellen, mert az kirobbanthatná a harmadik világháborút.

A amerikai újságírók jobb összehasonlításokat ajánlottak, és Douglas Brinkley amerikai elnöki történésszel készítettek telefonos interjút, aki elutasította, és túlzónak tartotta az összehasonlítást. Brinkley szerint Churchill már háborús vezető, háborús hős, sok botrányt túlélő és termékeny író volt, amikor 1940-ben átvette a miniszterelnöki posztot. Inkább imperialista volt, mint a demokrácia tiszta híve.

„Inkább Václav Havel, mint Churchill”

– érvelt Brinkley, rámutatva, hogy Havel abszurd drámaíró volt, akinek csehszlovákiai mozgalma – a bársonyos forradalom – egy nyugati rockegyüttesről, a Velvet Undergroundról kapta a nevét. „Havel a demokráciát sugározta, és közelről látta a totalitarizmust” – mondta Brinkley. „Senki sem gondolta volna, hogy Havel, egy drámaíró, végül nagy világvezető lesz, de így lett.”

Aztán Lech Walesára mutatott rá, a lengyel szakszervezeti aktivistára, aki végül forradalmi és inspiráló vezető lett. Az elnöki történész Ronald Reaganre példáját is felhozta, aki „korábban csimpánzokkal készített filmet – „Bedtime for Bonzo” –, és végül ő lett az az elnök, aki a berlini fal leomlását előidézte. Az előadóművészek előnyben vannak, mert válság idején képesek kommunikálni az emberekkel. Erre van a legnagyobb szükség” – mondta Brinkley.

Brinkley szerint Zelenszkij be fog vonulni a történelembe. Az ukrán elnök bátorsága a lehetetlen esélyekkel szemben – Putyin inváziója egyelőre ügyetlen, de Oroszországnak hatalmas hadserege és erőforrásai vannak – szintén Dávid és Góliát elemet hordoz magában. Olyan, mint a magányos tüntető a pekingi Tiananmen téren, George Washington Valley Forge-ban vagy Davy Crockett az Alamónál.

„Ez az igazi bátorság, és úgy gondolom, hogy Zelenszkij úgy fog bevonulni a történelembe, mint a demokrácia egyik mártírja. Elbújik, körülveszik az ellenséges erők, és ennek ellenére képes ilyen okos, karizmatikus, szenvedélyes és zsigeri módon kommunikálni a világgal”

Akkor Mike Waltz floridai republikánus képviselő, egykori veterán szintén a CNN-en azt mondta, hogy Zelenszkij „egy 21. századi Churchillnek tűnik, de ő azt szeretné, ha az ukrán vezető egy kicsit óvatosabb lenne. „Ha megnézzük a történelmet, George Washington úgy tartotta életben a forradalmunkat, hogy életben maradt” – mondta Waltz, majd később hozzátette, ezen a ponton azt szeretné, ha újra visszaereszkedne a földre és megértené, az a küldetése, hogy éljen és továbbra is az ellenállás szimbólumaként szolgáljon.

A CNN kilenc hónappal később is elővette ezt a hasonlatot. Egy elemzést adtak közre arról, hogy Volodimir Zelenszkij amerikai látogatása hogyan hasonlít Churchill 81 évvel ezelőtti látogatására. Mint írták, Volodimir Zelenszkij ukrán elnök érkezése meghatóan felidézi Winston Churchill brit miniszterelnök 81 évvel ezelőtti washingtoni érkezését néhány nappal a Pearl Harbor elleni japán támadás után. Az a karácsonyi látogatás a CNN szerint megszilárdította azt a szövetséget, amely megnyerte a második világháborút és felépítette a háború utáni demokratikus világot.

„Mint írták, Churchill és Roosevelt kitervelte a náci Németország és a császári Japán legyőzését, és lefektette annak a nyugati szövetségnek az alapjait, amelyet Biden Ukrajna támogatásával újjáélesztett”

Szerintük Zelenszkij Churchillhez hasonló hősies fogadtatásban részesül majd, valamint, hogy az extra amerikai támogatás azt jelenti, hogy Washington valóban „kivonta a kardot a szabadságért, és eldobta a hüvelyt”, ahogy Churchill mondta a Roosevelt-kormányzatról a kongresszushoz intézett beszédében 1941. december 26-án.

Biden amerikai elnök Lengyelországban elmondott beszédei szerint az ukrajnai háborúban a demokrácia ütközik meg az autokráciával. Amikor Joe Biden amerikai a dél-lengyelországi Rzeszówban állomásozó amerikai 82. légideszant-hadosztály katonáival találkozott, megköszönte a katonák szolgálatát, és leszögezte, az Egyesült Államok küldetése sok vonatkozásban egyedülálló.

„A világ egyetlen olyan országa vagyunk, amely nem a földrajzi, nemzetiségi, vallási, faji vagy egyéb alapokon szerveződik, hanem az eszme köt össze minket” – jelentette ki. Az amerikai eszmei közösség lényege, hogy „minden férfi és nő egyenlő, bizonyos elidegeníthetetlen jogokat kaptak a Teremtőtől” – tette hozzá. Biden aláhúzta, a demokrácia a konszenzust igényli, most pedig elérkezett a próba órája.

„A demokrácia és az oligarchia közötti harc közepette vagyunk, egy új fázisban”

– fogalmazott. A katonákhoz fordulva az amerikai elnök azt mondta, hogy az ő nemzedékük sorsdöntő pillanatban találta magát. „Minden negyedik, ötödik nemzedékben eljön az olyan pillanat, amely mindent alapvetően megváltoztat” – közölte, hozzátéve, hogy a világ már nem lesz olyan, amilyen eddig volt. „A kérdés az, hogy ki fog diadalmaskodni, a demokrácia és az értékek, amelyeket képviselünk, vagy pedig az autokrácia” – fogalmazott Biden. Ukrajnában tett korábbi útjaira utalva Biden kijelentette, az ukránoknak valóban erős gerince van. Rendkívüli jelenségnek nevezte, hogy az ukrán civilek is puszta kézzel állnak a tankok előtt, mondván nem mozdulok el innen, itthon vagyok.

Amikor egy beszélgetés során egy ismerősöm Zelenszkij és Churchill összehasonlítását felvetette, azt találtam mondani, hogy ilyen történelmi párhuzamok felállítása valójában az információs hadviselés része, mert így nem kell szembesítenünk magunkat azzal a ténnyel, hogy bár Churchill egyfajta háborús hadúrként (Warlord) szinte egy személyben döntött minden kérdésről, de nem számolta fel az ellenzékét a brit parlamentben, és nem számolta fel teljesen a demokratikus állapotokat az országban, mint ahogy Zelenszkij tette.

„Ráadásul Churchill egyszemélyes döntései mégiscsak brit érdekek mentén fogalmazódtak meg, míg a kijevi vezetés nem önállóan, és nem az ukrán érdekek mentén hozza a döntéseit”

Az ukránok az amerikai mintájú demokrácia nevében ontják vérüket az oroszokkal folytatott hősi küzdelemben. A hazai elemzők egy része szerint mindezt mindenféle külső kényszer nélkül teszik, és biztosan állítják, hogy Ukrajna maga hoz döntéseket a saját sorsáról.

Az állítólagos „szabadságért” halálba menő ukránokat a Nyugat természetszerűen minden eszközzel támogatja, gazdasági szankciókkal, fegyverekkel, pénzzel, információs műveletekkel. Az ellenkező vélemények megjelenését a legtöbb „demokratikus” országban korlátozzák, lehetetlenné téve a nyílt társadalmi párbeszédet, és valamiféle szintézis megalkotását. Csupán Svájc veszi a bátorságot arra, hogy a másik háborús fél híradásai eljussanak állampolgáraihoz, mivel ők még mindig úgy gondolják, hogy az esetleges hazugságokat nem betiltani kell, hanem leleplezni.

A ma uralkodó értelmezés és elbeszélés szerint a demokrácia és az autokrácia harca mindenek fölött áll. A harc – véli Biden – hosszúnak ígérkezik. Az sem zavarja a vezető eliteket, hogy ennek a – világot két, egymással kibékíthetetlen táborra szakító – stratégiának egyetlen végkimenetele lehet, mégpedig egymás kölcsönös megsemmisítése.

„Ennek a hazug mesének az egyik fontos eleme az önálló és független Ukrajna meséje, amely maga dönt háborúról, tűzszünetről, békéről”

James W. Carden szerint attól kezdve, hogy Ukrajna 1991. augusztus 24-én kikiáltotta függetlenségét, egészen a 2014. februári Majdan puccsig, Ukrajna lényegében egy binacionális kleptokrácia volt. „Ezt a játékot soha nem az ukrán nép javára, hanem a romlott elit érdekei mentén játszották. Az 1991-től mostanáig eltelt években Ukrajna egyetlen egyszer sem volt képes olyan kormányzó elitet létrehozni, amely képes lett volna felismerni, hogy bár földrajzi helyzete Ukrajna Achilles-sarka, egyben a legnagyobb erőssége is. Nem értették meg, hogy az ország földrajzi helyzetét a közjó előmozdítása érdekében is ki lehet használni. De mivel ezt ez az elit nem volt hajlandó megtenni, a lakosság egésze, az utolsó hrivnyájáig kifosztva, egyre mélyebbre és mélyebbre süllyedt a szegénységbe. Olyannyira, hogy 2015-re Irakban, Mongóliában és Albániában is magasabb volt a jövedelem, mint Ukrajnában. Ukrajna vezetői 30 éven át elszalasztották az esélyt arra is, hogy egy életképes, többnemzetiségű államot hozzanak létre. Ehelyett 2014-től kezdve egy monoetnikus állam létrehozása és egy <Ukrajna az ukránoké> banderista víziója mellett döntöttek.”

Most, amikor Ukrajna lakossága gyakorlatilag megfeleződött, gazdasága szinte leállt, az infrastruktúrájában elképesztő károk keletkeztek, amikor már több százezer katona esett el, és sebesült meg, tényleg számot kell vetni azzal, hogy ki mit nyert, és mit veszett ezen a konfliktuson. Aki azt állítja, hogy tavaly márciusban Ukrajna „maga döntötte el”, hogy nem fogadja el az izraeli miniszterelnök, vagy a török külügyminiszter közvetítésével létrejött béketerveket, az egyszerűen nem mond igazat.

„A nyugati vezetők kijevi Canossa-járása nem a békéről, hanem a háború folytatásáról és az ukrán emberek szenvedésének meghosszabbításáról szólt”

Az utolsó ukrán választásokon még reménykedtünk abban, hogy helyreállítódhat az a már korábban is alaposan gyengélkedő ukrán demokratikus rend, amely Victoria Nuland ötmilliárd dollárjának segítségével megbuktattak. Zelenszkij választási programja a polgárháború befejezéséről és a megbékélésről szólt, és éppen emiatt álltak mellé az ország választópolgárai nyugaton és keleten egyaránt. Bár Zelenszkij bizonyos típusú tehetségét senki sem tagadja, de annyira azért mégsem volt tehetséges, hogy ezt a programot keresztül tudja vinni. Ha ettől a ténytől el is tekintünk, és azt állítjuk, hogy a lakosság véleményét a 2019. július 21-i választások nyomán létrejött új összetételű ukrán parlament, a Legfelsőbb Tanács (Verhovna Rada) képviseli, akkor meg kell állapítanunk, hogy

„az ukrán demokratikus intézményrendszer legfontosabb eleme ma már valójában nem létezik”

Amikor az eskü szövegét a hagyományok szerint a korelnök honatya, a 78 éves Julij Joffe, az Ellenzéki Platform – Életért képviselője felolvasta (már a hatodik mandátumát töltötte az ukrán parlamentben), valószínűleg nem sejtette, hogy pártját, amely a Nép Szolgája mögött a második helyet szerezte meg a választásokon, be fogják tiltani, és fel fogják oszlatni.

Az ünnepélyes ülésen jelen voltak az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlése, az Európai Parlament és az EBESZ Parlamenti Közgyűlésének képviselői is. Ezeknek a szervezeteknek a képviselőit egyáltalán nem zavarta később, amikor Zelenszkij az ellenzéki pártok betiltása ellen tiltakozó nyugati szervezeteknek cinikusan azt üzente, hogy ha annyira fontosak ezek az emberek a számukra, akkor éljenek velük ők együtt.

Mivel az ukrán törvények szerint korábban csak úgy lehetett elveszteni a képviselői mandátumokat, ha valaki elvesztette az állampolgárságát, jelenleg éppen ezt kihasználva fosztják meg állampolgárságuktól a másként gondolkodó embereket, és utasítják ki őket az országból.

„Azt utolsó <szabad választásokon> megszavazott képviselők alkotta Rada a hadiállapotra hivatkozva eltűnt a süllyesztőben”

Azóta Zelenszkij a saját pártján belül is folyamatos tisztogatásokat tartott, és csak az utóbbi időben álcázza ezt „korrupció-ellenes harcnak”.

Nincs senki Ukrajnában, aki demokratikus felhatalmazásával élve számon kérhetné (nem kell, hogy nyilvánosan történjen) az ukrán elnököt, hogy pontosan mekkorák is az ország veszteségei, és miért is döntenek egy megfoghatatlan összetételű és felhatalmazású csoport, és az őket támogató külföldi vezetők Ukrajna sorsáról! Hogyan tudna egy olyan ország harcolni a „szabadságért” és a „demokráciáért”, ahol kezdetben is nagyon gyenge lábakon álltak a demokratikus intézmények, a háború kitörése óta pedig teljesen felszámolásra kerültek?

A nyugati „demokratikus” hatalmi elit a többség kizsákmányolását ma is manipulatív és sokszor arcátlan módszerekkel próbálja tartósítani. Kína, Oroszország, Ukrajna csupán annyiban különbözik a Fukuyama által legtökéletesebbnek tartott társadalmi rendszertől, hogy kevésbé adnak a látszatra.

„Ekkor persze jön a magyarázkodás, hogy a háborús helyzetben sokkal több mindent szabad, mint normál esetben. Lehet külföldi kormányokra hallgatni, erőszakosan mozgósítani, a lakosságnak hazudni, a vezetőknek egyfajta <hadurakká> válniuk annak érdekében, hogy legyőzhessék ellenségüket. E vélemények szerint a cél szentesíti az eszközt”

Korábban azt tanították nekünk, hogy a demokrácia válságállóbb, mint a diktatúra. Akkor most az a „tapasztalat”, hogy a demokrácia felszámolható a „válságkezelés” érdekében? Ókori modellekben hiszünk még mindig!

A zöld mozgalmak szerint jelenlegi problémáinkat a kapitalizmus és a demokrácia elrontott házassága okozza, és jelenleg az autokratikus kapitalizmus irányába mozdultunk el. Dani Rodrik trilemmájára hivatkoznak, amely kiköti, hogy a globális kapitalizmus, a nemzetállamok és a demokrácia kölcsönösen kizárják egymást. Szerintük a huszadik század második fele jó példa arra, hogy lássuk, a demokratikusan működő országok hogyan fékezték le nemzetállami keretek között a kapitalizmus káros hatásait. Azóta a zöldek szerint a globális gazdasági integráció lett a társadalmi változások mozgatórugója. Ez számukra azt is jelenti, hogy ha egyetértünk Rodrikkal, akkor a demokráciát vagy a nemzetállamokat fel kell adnunk.

„Ahhoz, hogy a globális kapitalizmus társadalmi és környezeti hatásait demokratikus keretek között mérsékeljük (mint, ahogy az az emberiség nagy részének érdekében áll), globális kormányzati rendszerre van szükségünk, ami jelenleg utópia. Így marad a másik kettő, vagyis hogy a globális gazdasági integráció nemzetállami keretek között valósul meg, egyre autokratikusabb módszerekkel. Idővel a nemzetállamok kormányainak egyre kevesebb államháztartási, adóztatási és szabályozási mozgástere lesz – elveszítve így legitimációjukat és alapjaikat. Ha így állunk, akkor nem lenne pontosabb a mostani európai trendet az autokratikus kapitalizmus, mintsem az illiberális demokrácia felemelkedésének nevezni?”

„Akkor a mostani konfliktusban a nyugati autokratikus kapitalisták harcolnak a keleti autoriter kapitalisták ellen! Akkor már érthető, hogy miért is lesz Ukrajna a nem létező nyugati demokrácia védőbástyája! Hova tűntek az emberek, az állampolgárok és az ő akaratuk ebből a képletből?”

Arthur Marwick a „The deluge: British society and the First World War” című könyvében azt írja, hogy a modern kormányok, amelyek politikájukat a közigazgatás nagyhatalmú gépezetének közvetítésével valósítják meg, kénytelenek különféle csatornákon megszerezni a lakosság egyetértését döntéseik igazolásául. Bár ezt a fogalmat többnyire a békeidők társadalmának és politikájának finom szövetére alkalmazzák, legalább ugyanilyen súllyal jelenik meg a hadviselés területén is. A szerző szerint a „totális háború” modern koncepciója ugyanis azt feltételezi, hogy

„a csatatéren és a hátországban kivívott siker szorosan összefügg a társadalom ideológiai, emberi és anyagi erőforrásainak totális mozgósításával, mivel a modern háborúkat testületek és hatóságok bonyolult és gyakran igen nehézkes hálózata vezette”

Dennis Kavanagh „Crisis, charisma and British political leadership: Winston Churchill as the outsider” című művében azonban azt mondja, hogy a II. világháborúból leszűrhető tanulságok kérdésessé teszik, hogy „a tömegek részvétele” valóban előfeltétele-e a győzelemnek. Churchill vezető szerepe, melyet egy válságos helyzet alakított ki, éppenséggel a személyiség és a helyzet döntő fontosságát látszik elsősorban igazolni. A háború során az alapvető döntéseket zavarbaejtő módon olyan vezetők hozták, akik a maguk rendkívül eltérő módján mind teljhatalmat élveztek. A személyiség elsődleges szerepe semmiképp sem korlátozódott az autoritárius rendszerekre.

Warren F. Kimball szerint Churchill és Roosevelt is mindenható hatalmat gyakorolt, melyet csak látszólag korlátoztak az alkotmányos formák. Ezért aztán nem meglepő, hogy a „hadúr” önmagában anakronisztikus fogalmát oly nagy előszeretettel alkalmazzák a háborús vezetés jellegének leírásakor.    Mértékében és stílusában eltérő módon, de mindegyik nagyhatalom vezetője uralkodott a kormány és a hadsereg vezetői fölött, s személyesen határozta meg, hogy mi hazája politikai érdeke.

„Churchill egyedülálló és abszolút módon aknázta ki hatalmát. Önmagát védelmi miniszterré megtéve s a Védelmi Bizottságot megalkotva magának biztosította a legmagasabb szintű stratégiai döntéseket, s ugyanakkor a vezérkari főnökök irányítását is”

Sir Ian Jacob, a háborús kabinet helyettes katonai titkárának visszaemlékezései szerint felettesének nemcsak az általános stratégia kialakításában volt döntő szerepe, hanem beavatkozott a hadműveletek napi irányításába is. A külpolitikában úgy sikerült megkerülnie a külügyminisztérium szakértő véleményét, hogy felváltva hízelgett és fenyegetőzött saját külügyminiszterével szemben, Sztálinnal és Roosevelttel pedig személyesen tartott kapcsolatot. A minisztériumokat és a közigazgatás hivatásos testületeit a kabinet gyakori átszervezésével, hatáskörök áthelyezésével és a minisztériumközi bizottságok szaporításával tartotta a kezében. Ezekkel a módszerekkel teljes és központosított személyes hatalmat szerzett a politika és a hadviselés ügyeiben.

„A személyes hatalom elsődlegességének mértéke megvilágítja az egyes kormányzatok és politikai környezetük viszonyában meglévő különbségeket. Churchill gyakran bánt kegyetlenül beosztottaival, bár természetesen nem olyan mértékben, mint Sztálin, akinek szeszélyei időnként a halált jelentették. A kormányzat működésének képlete azonban nyilvánvalóan hasonló”

Roland Lewin hadtörténész meggyőzően fejti ki ezt a jelenséget: „…halvány az elválasztóvonal a közvetlen parancs és a Churchill által folyton alkalmazott machiavellista módszerek között, melyek felölelték a tanácsadók folytonos vitával történő kifárasztását, az atyáskodó feddést, a szónoklatot, az érzelmi ráhatásokat, a kibúvók fortélyos megkeresését, sőt a gyávasággal való gonosz vádaskodást is.”

Ha tovább lépve azt vizsgáljuk, milyen céllal törekedtek a hatalomra, nehéz nem észrevennünk Churchill vágyakozását magára a háborús hadúr szerepére, és az ezzel járó hatalomra. Egyes történészek megpróbálták Churchill mindenhatóságát azzal megkülönböztetni más háborús vezetőkétől, hogy Churchill a hatalmát „nem hódításra, hanem a helyzet fenntartására és visszaállítására használta”. Míg állításuk szerint Sztálin terjeszkedő háborús célokat próbált megvalósítani ideológiai alapon, addig Churchill egyedül a nácizmus megsemmisítésére törekedett. Churchill törekvéseit azonban legalább ugyanennyire a Brit Birodalom területének megtartása jellemezte, bár ez a kérdés alighanem örökre eldönthetetlen marad.

„Churchill egyértelműen, mint válságkezelő vezető emelkedett föl. Addig tarthatta meg és gyakorolhatta a legfőbb hatalmat, amíg magáénak tudhatta és saját javára fordíthatta a nemzetnek a válságkezelési módszereibe vetett bizalmát”

Beszédeinek szóhasználata ugyan a nemzet Hitler-ellenes szilárd eltökéltségét tükrözte, de a Brit Birodalomról alkotott hősi vízióját nem osztották sem kollégái, sem pedig a közvélemény. Azt sem szabad elfelejtenünk, hogy a jelenkor Churchill-legendájának elsődleges forrása máig nagyrészt az egykori brit vezető emlékirata. A Churchill-legenda leleplezése az ember és a mítosz, a romantikus, idealista hős és a machiavellisztikus óriás szétválasztása természetesen még ma is szentségtörésnek számít.

Gabriel Grodetsky írásaiban azért hangsúlyozza a belső ellenzék szerepét, mert az ő szerepük tette lehetővé, hogy Churchill autoriter, csaknem zsarnoki vezetési módszerei megmaradhassanak a demokratikus korlátok között. A háborús brit politikában az ellenzék fellépése folyamatosan „kényszerítette” Churchill-t arra, hogy meggyőző erejét használja a diktátumokkal szemben.

„Csak kívánságaim teljesítését akarom, persze ésszerű vita után”

– írta emlékirataiban. Nem akármilyen névsort állíthatunk össze, amikor a háborús brit miniszterelnök zsarnokságának ellenzői után kutakodunk. A tábornokok közül kiemelkedik Dill, Wavel és Auchinleck, a politikusok közül pedig Eden, Halifax, Beaverbrook, Monckton és az egykori moszkvai nagykövet, Sir Stafford Cripps, a harcos munkáspárti politikus is, aki miután Churchill 1941-42 során sokat vesztett a népszerűségéből, a miniszterelnök legígéretesebb utódjának tűnt. A történészeknek az a része, aki egyáltalán kitér az ellenzék szerepére, azok csupán az 1942-ben bekövetkezett kudarcokhoz kötik a fellépésüket, amikor a Távol-Keleten a brit erők vereséget szenvednek, és elesik Tobruk.

Kevesen tudják, de 1940 májusában Churchill mint frissen kinevezett miniszterelnök, az 1920 óta uralkodó brit véleményeknek megfelelően ellenségesen viszonyult a Szovjetunióhoz, és lehetetlennek tartotta a háborús szövetséget. Felületesen ugyan, de megvizsgálták annak a lehetőségét, ha két ország között háború törne ki.

„A britek két ízben is csak pillanatokra álltak attól, hogy szovjet létesítményeket támadjanak meg. Először a finnek elleni támadás során fontolgatták brit csapatok küldését, később pedig a bakui olajmezőt akarták bombázni”

Annak idején Chamberlain abban bízott, hogy spanyol és olasz segítséggel egy gazdasági blokáddal lehet Németországot térdre kényszeríteni. A brit hírszerzés akkor is „annyira volt megbízható”, hogy a Barbarossa-terv előkészületeiként a szovjet határon összegyűlő hatalmas német erőket csak egyfajta „erőfitogtatásként” értékelte.

A „győztes szövetség” megalkotója valójában nem Churchill volt, hanem az ellenzéki Sir Stafford Cripps, ami azt mutatja, hogy a „Legfőbb Hadúr” szerepében önmagát kiválóan érző angol miniszterelnökre is hatottak más vélemények.

„Ukrajna esetében ez nincs így. Az ukrán politikai önállóság az ellenzék felszámolásával, a saját párton belüli <ellenállók> kiiktatásával teljes egészében megszűnt. Ettől még Zelenszkij betölthetné a nem túl demokratikus <Warlord> szerepet, de az izraeli miniszterelnök kezdeményezésére létrejött béketárgyalások kudarca után valószínűsíthetjük, hogy önállósága csupán a harc folytatása esetén biztosított, és nem terjed ki tűzszünet megkötésére vagy béketárgyalások kezdeményezésére”

Zelenszkij a nyugati autoriter kapitalisták és a saját nacionalista erőinek foglya, ami lehetetlenné teszi a párhuzamot az egykori brit miniszterelnökkel. Ezzel pedig a legtöbbet az ukrán emberek veszítettek. Nekünk pedig szolgáljon tanulságul az, hogy a válságok, a háborúk bekövetkezése, a hadurak felemelkedése mindig a demokrácia halálát hozzák magukkal.

(A cikk eredetileg a szilajcsiko.hu című portálon jelent meg, itt olvasható)

MEGOSZTÁS