//Háború vagy „különleges művelet”?
Jevgenyij Arnoldovics Sztanyiszlavov #moszkvater

Háború vagy „különleges művelet”?

MEGOSZTÁS

Ukrajna megtámadása nemcsak sokkoló, de kérdések sorát is felveti. Zűrzavar van már rögtön a terminológia körül. Talán nem véletlenül. De az sem egyértelmű, hogy miért szánta el magát Oroszország erre a reputációját előre borítékolhatóan romboló döntésre. Ezekről a kérdésekről beszélgettünk Jevgenyij Arnoldovics Sztanyiszlavovval, Oroszország budapesti nagykövetével. Interjúnk második, a háborúnak a kétoldalú kapcsolatokra gyakorolt hatását is érintő részét az ünnepek után olvashatják.

Jevgenyij Arnoldovics Sztanyiszlavov #moszkvater
Jevgenyij Arnoldovics Sztanyiszlavov
Fotó:Tóth Tibor

– Nagykövet Úr, Oroszország megtámadta a szomszédos Ukrajnát, ahol súlyos harcok folynak. Ez a szó klasszikus értelmében vett háború, nem pedig „különleges művelet”. Miért ez az eufemizmus? Miért nem nevezi Moszkva a háborút háborúnak?

– Ez nem eufemizmus. A különleges katonai műveletet pontosan azért hívják így, mert nagyon konkrét céljai vannak – megvédeni azokat az embereket, akik az elmúlt nyolc évben a kijevi rezsim zaklatásának és népirtásnak volt kitéve. Ezt Ukrajna demilitarizálásával és nácitlanításával lehet elérni. Bíróság elé állítják azokat, akik számos véres bűncselekményt követtek el civilek, köztük az Oroszországi Föderáció állampolgárai ellen. Ugyanakkor Oroszország nem tervezi ukrán területek megszállását, és nem visel háborút az ukrán néppel. Ukrajna háborút indított saját, a Donbasszban élő lakosai ellen, és mindazok ellen, akik nem értenek egyet a kijevi rezsimmel. Oroszország végigviszi ezt a különleges hadműveletet.

– Hát, ami most Ukrajnában történik, az nemzetközi jogi értelemben agresszió. S azért még inkább visszatetsző, mert Oroszország az elmúlt években többször szembesítette Amerikát az ilyen agresszív fellépésekkel. Milyen súlyos okok indokolhatták, hogy a reputációjával nem törődve Oroszország is erre szánja el magát?

– Az, ami most Ukrajnában történik, az önvédelem. Oroszország azokkal szemben védi meg magát, akik egy szomszédos államot próbálnak felhasználni ellene. Nemzetközi jogi értelemben ez nem agresszió, hanem az ENSZ Alapokmány 51. cikkének megfelelő fellépés, és összhangban van az Oroszországi Föderáció Szövetségi Tanácsának a DNR-rel és az LNR-rel kötött barátsági és együttműködési szerződésben foglaltak végrehajtásáról szóló határozatával. Ukrajnával kapcsolatban ma azzal vádolják Oroszországot, hogy megsérti az államok szuverenitásának és területi integritásának elvét. Szeretnék azonban emlékeztetni arra, hogy a nemzetközi jog alapelveiről szóló, a népek közötti baráti kapcsolatokra vonatkozó, 1970-ben elfogadott nyilatkozat értelmében ez csak azokra az államokra érvényes, amelyek „a gyakorlatban betartják a népek egyenlő jogainak és önrendelkezésének elvét, és ennek eredményeként kormányaik fajra, vallásra és bőrszínre való tekintet nélkül képviselik az ország összes lakosát”. Ukrajna jelenlegi kormánya e kritériumoknak nem felel meg.

– Az lehet, ám a világ most azt látja, hogy Oroszország megtámadta a szomszédját. Még akkor is, ha sokan megértik Oroszországnak az utóbbi időben különösen a NATO infrastruktúrájának közeledésével, Ukrajna kapcsán mutatott látványosan növekvő aktivitásával egyre komolyabbá váló biztonsági kihívásait. Azt is, hogy az aggályait folyamatosan lesöpörték, az országot megalázták. De tényleg csak a háború volt a megoldás minderre?

– Oroszország a diplomáciai erőfeszítések teljes arzenálját felhasználta mind a már említett minszki folyamaton belül, mind pedig saját biztonsági garanciáinak a biztosításáról folyó tárgyalásokon. Nem akarom ismételni önmagam, erről már részletesen beszéltem a portálnak adott januári interjúban. Csak arra szeretném emlékeztetni, hogy Ukrajna a függetlenségének kikiáltásakor bejelentette határozott szándékát az ország semleges blokkokon kívüli státuszának fenntartására. A 2014-es puccs után azonban módosították az alkotmányt, kinyilvánítva, hogy az ország az Oroszországot hivatalosan is ellenségnek nyilvánító NATO-ba törekszik. Ezzel egyidejűleg a Nyugat kategorikusan elutasította Moszkva decemberi javaslatait, miszerint a NATO ne terjeszkedjen az orosz határokig, és ne telepítsenek oda csapásmérő fegyvereket. Közben megkezdték a fegyverek tömeges szállítását Ukrajnának, amellyel csak a szélsőséges nacionalista erők fellépését ösztönözték.

– A Kreml az utolsó pillanatig azt bizonygatta, hogy nem támad, aztán Amerikán kívül mindenkit meglepve mégis csak támadott. Nem gondolja, hogy ezután nehéz lesz hinni Moszkvának?

– A nemzetközi kapcsolatokba vetett bizalom valóban megrendült, és rendkívül alacsony szinten van. De ezért nem Oroszország okolható. Bíztunk a nyugati partnereinkben, akik még az 1990-es évek elején kijelentették, hogy a NATO egy hüvelyknyit sem mozdul kelet felé. Azóta a NATO öt hullámban bővült, és reális kilátás nyílt Ukrajna csatlakozására. Közben azt bizonygatták, hogy higgyük el, mindez nem Oroszország ellen irányul. Az 1990-es évek végétől az orosz diplomácia az EBESZ keretein belül képes volt megállapodni, és az isztambuli, majd a 2010-ben Asztanában tartott csúcstalálkozó dokumentumaiban megerősíteni a biztonság oszthatatlanságáról szóló kulcsfontosságú rendelkezést, miszerint senki sem erősítheti a biztonságát mások biztonságának a rovására. Ám amikor ez év január végén Szergej Lavrov külügyminiszter hivatalosan felkérte partnereit, hogy erősítsék meg ezt az elvet, az Európai Unió és a NATO közösen válaszolt, miközben ezt a kötelezettséget külön-külön, nemzeti minőségben vállalták. Hasonló volt a helyzet a minszki megállapodásokat garantáló nyugati országok kötelezettségeinek a teljesítésével is. Nem akarták rákényszeríteni Kijevet, hogy hajtsa végre a megállapodást. A bizalmunk ezután érthető módon megrendült a kollektív Nyugatban. Ami Oroszországot illeti, biztos vagyok benne, hogy a belénk vetett bizalom megmarad. Amint látja, nem a levegőbe beszélünk. Nagyon fontos, hogy meghallgassanak, és komolyan vegyenek bennünket. E téren érzek némi kijózanodást. Felelős politikusok – köztük magyarok is -, ma már nyíltan beismerik, hogy Európának például sokkal komolyabban kellett volna vennie az évek során az orosz-ukrán viszonyban felgyülemlett problémákat. De ahogy mondani szokás, jobb későn, mint soha, a helyzet azonban mostanra drámaian megváltozott.

– Mit mondjak, Oroszország így aligha fogja meggyőzni a Nyugatot, de ebben a helyzetben ez nem meglepő. Lépjünk tovább.  A katonai akció megindításakor célként Moszkva Ukrajna semlegességét, demilitarizációját és nácitlanítását jelölte meg. A béke feltételei között ma már ez utóbbiról, a hatalomváltásról nem beszél. Moszkva stratégiai célját nevezhetjük Ukrajna „finlandizációjának”?

– Ha ezen a kifejezésen Finnország semleges státuszát érti, akkor ezzel valószínűleg részben egyetérthetünk. Ugyanakkor Finnországgal ellentétben Ukrajna többnemzetiségű állam, ezért az etnikumok közötti békét és együttélést is biztosítania kell. Ehhez pedig a modern Ukrajnában élő összes népnek meg kell adni a jogot ahhoz, hogy megválaszthassa, miként akarja elrendezni az életét.

– Ha a jelenlegi állást nézzük, az látszik, hogy a harctéren Oroszország győzelemre áll, az ezzel párhuzamosan zajló információs háborúban azonban vesztésre. Megérte ez az egész?

– Úgy gondolom, hogy erre a kérdésre a DNR és az LNR a háború nyolc éve alatt meghalt 14 ezer lakosának hozzátartozói tudnak a legjobban válaszolni. Vagy annak a 152 gyereknek a szülei, akik életüket vesztették az ukrán ágyúzás miatt. Ön szerint még meddig kellett volna várni? Még nyolc évet, hogy ezek a szörnyű számok megduplázódjanak?

– Az orosz társadalom összezár, egy testvér nép megtámadását azonban nagyon sokan a lelkük mélyén nem, vagy csak nehezen fogadják el. S akkor még nem beszéltünk a következményekről, a szankciók hétköznapokra gyakorolt hatásáról, a megnövekedett nehézségekről. Hogyan lehet az oroszoknak megmagyarázni ennek a háborúnak az elkerülhetetlenségét?

– Oroszországban jól ismerik az ukrajnai helyzetet, és a fegyveres erőinknek a Donbassz lakóinak védelmét célzó fellépésének a logikáját. A nyugati közösséggel ellentétben hazánkban nyolc éven át együttéreztek Donyeck és Luganszk lakosaival, akik az ukrán fegyveres erők ágyúzásai és provokációi elől pincékben voltak kénytelenek bujkálni. Tömegesen menekültek a Donbasszból Oroszországba. Nyugati kollégáink azonban ezt nem akarták észrevenni. Ehelyett azokat az ukrán „meséket” mondták vissza, amelyek szerint a donyeckiek szinte magukat ágyúzzák. Még csak együttérző szavaik sem voltak e köztársaságok lakóihoz. Úgy tűnik, ez a 4 millió ember számukra nem létezik. Egészen a közelmúltig volt remény arra, hogy Kijev észhez tér, és végrehajtja a 2015-ben aláírt minszki megállapodásokban foglaltakat. Ehhez mindenekelőtt közvetlen párbeszédre lett volna szükség Donyeckkel és Luganszkkal. Az ország vezetése azonban nem állt készen egy ilyen párbeszédre, azokra a lépésekre, amelyek a megállapodások értelmében különleges státuszt biztosítottak volna a Donbassznak. Ez a sokadik elutasítás végül meggyőzött bennünket arról, hogy nem hagyhatjuk tovább szenvedni a Donbassz lakóit. S mivel februárban a Donbassz elleni ukrán provokációk nemhogy nem szűntek meg, de még fel is erősödtek, a DNR és az LNR vezetése a katonai támogatás kérésével Oroszországhoz fordult. Ezt a lépést egyértelműen az ukránok folyamatos agresszív fellépései kényszerítették ki. Az orosz védelmi minisztérium ráadásul éppen most tette közzé azokat a dokumentumokat, amelyek megerősítik, hogy a kijevi rezsim támadó műveleteket készített elő márciusra a Donbassz ellen. Az Ukrán Nemzeti Gárda dokumentumairól van szó.

– Sokan már a harmadik világháború kezdetét vizionálják ebben a háborúban. Mivel tudná megnyugtatni az aggódókat?

– Már említettem, hogy a különleges katonai művelet során Oroszország az önvédelem jogát gyakorolja. Egyebek mellett egy az atomfegyverekhez való hozzáférés visszaállítására törekvő rezsimmel szembeni önvédelemről beszélünk. Ukrajna elnöke ezt február 18-án, a müncheni konferencián egyenesen kijelentette, és ezt a bejelentését – hadd emlékeztessem Önöket – tapssal fogadták a fórum résztvevői. Ukrajna ugyanakkor a helyét keresi a NATO-ban (ahol az 5. fejezet működik), közben területi követelései vannak Oroszországgal szemben. Oroszország tehát az ENSZ Alapokmányának 51. cikkelye értelmében nemcsak a nacionalista fenyegetéstől védi meg magát, de fellépésével a Donbassz és Ukrajna területén megelőzi egy újabb világháború kitörését is.

– Diplomataként nagyon nehéz helyzetben van. Az Európát elöntő, minden korábbit felülmúló, Csajkovszkijtól az orosz macskákig mindenre kiterjedő oroszellenesség közepette nem egyszerű Oroszországot képviselni. Hogyan működik ilyen körülmények között a nagykövetség? Érte-e atrocitás az itt élő oroszokat?

– Természetesen a nagykövetség körül nagyon nehéz most a helyzet. Folyamatosak a tüntetések, gyakran érzelmektől túlfűtöttek, időnként pedig hallunk a jó ízlés határán túllépő kijelentéseket is. Fenyegetik a külképviseleteinket, de az egyes orosz állampolgárokat is. El kell ismerni ugyanakkor, hogy rendkívüli helyzet eddig még nem állt elő, mint ahogy nyílt és durva ruszofóbiát sem tapasztaltunk. Ugyanakkor felszólítjuk polgárainkat a maximális körültekintésre, óvatosságra. A nagykövetség konzuli osztályának segélyhívó vonalát minden állampolgárunk igénybe veheti. Az őket ért sértésekkel, fenyegetésekkel vagy bűncselekményekkel kapcsolatos bejelentéseiket munkatársaink rögzítik, és szükség esetén továbbítjuk azokat a magyar rendvédelmi szervek felé. A Nagykövetség ilyen körülmények között is a megszokott módon működik, és létesítményeink biztonsága érdekében folyamatosan tartjuk a kapcsolatot a helyi hatóságokkal, és az illetékes szolgálatokkal.

MEGOSZTÁS

1961-ben született külpolitikai újságíró, elemző, publicista. A Demokrata és a Magyar Hang hetilapok külpolitikai szakújságírója, a #moszkvater, a szláv világgal és a posztszovjet térséggel foglalkozó portál alapító főszerkesztője. Előtte 28 éven át a lap megszűnéséig a Magyar Nemzet konzervatív napilap munkatársa, 2000-től 2017-ig a külpolitikai rovat vezetője, majd a lap főmunkatársa. A lap utolsó moszkvai tudósítója. Érdeklődési területe a posztszovjet térség, emellett a globális folyamatok. Rendszeresen publikál külpolitikai folyóiratokban, írásai, interjúi időről időre megjelennek a közép- és kelet-európai sajtóban. A Putyin-rejtély (2000) című könyv szerzője, 2009-től a Valdaj Klub állandó tagja. A Metropolitan Egyetem kommunikáció szakának docense. A Tolsztoj Társaság a Magyar-Orosz Együttműködésért Egyesület elnökségének a tagja.