//Elárulta-e Tito a magyar forradalmat?
Nagy Imre vádlott az ítéletet hallgatja a Nagy Imre és társai elleni perben

Elárulta-e Tito a magyar forradalmat?

MEGOSZTÁS

Nagy Imre és társainak a pere Brioni árnyékában zajlott, végkimenetele elsősorban a Szovjetunió és Jugoszlávia kapcsolatán múlt

Sokan nem tudják, de Nagy Imre és mártírtársainak sorsáról nem a kádári vezetés döntött 1956 után, hanem elsősorban a szocialista blokkon belüli helyzet, azon belül a szovjet-jugoszláv kapcsolatok alakulása befolyásolta azt. Maga a per akkor haladt előre, ha a két állam között nézeteltérés támadt, amikor pedig enyhülés következett be, akkor elakadtak a kihallgatások, sőt, félbeszakadt maga a tárgyalás is 1958 februárjában. Hogy aztán mégis elítélték és bitóra küldték Nagy Imrét és társait, az annak volt köszönhető, hogy Kádár János kihasználta a nemzetközi politikában az ügy szempontjából létfontosságú vákuumot, illetve a Szovjetunió és Jugoszlávia közötti mosolyszünetet.

 

Nagy Imre vádlott az ítéletet hallgatja a Nagy Imre és társai elleni perben
Nagy Imre vádlott az ítéletet hallgatja a Nagy Imre és társai elleni perben
Fotó:Fortepan/Magyar Nemzeti Levéltár

Amikor 1955 nyarának elején Nyikita Hruscsov az enyhülés politikájának folyamataként Belgrádba látogatott, hogy rendezze a Szovjetunió és Jugoszlávia, vagy inkább a szocialista blokk és Jugoszlávia kapcsolatát, a két pártvezetés a belgrádi nyilatkozatban deklarálta (1955. június 2.) a szocialista országok szuverenitásának és egyenjogúságának, valamint a szocializmusba vezető utak többféleségének az elvét. Szinte pontosan egy évvel később a jugoszláv pártfőtitkári, állam- és kormányfői, valamint hadsereg-főparancsnoki tisztet egy személyben betöltő Josip Broz Tito látogatott el a Szovjetunióba, ahol ismét hasonló tartalmú jegyzéket írtak alá, ezzel megnyílt a lehetőség arra, hogy a többi szocialista állam és Jugoszlávia között is megtörténjen a kapcsolatok rendezése. Mindez pedig Tito reményei szerint lehetővé tette, és többé nem lesz a keleti blokk támadásainak kereszttüzében a jugoszláv szocializmus egyes elemeinek – a vállalati munkástanácsok létrehozása, a kollektivizálás feladása, bizonyos piaci eszközök beépítése a gazdaságirányításba, valamint a szovjetekkel szembeni függetlenség kivívása – megléte.

„Arra azonban ő sem számított, hogy ezek nemhogy nem adnak többet támadási felületet, de inspiráló erejévé válik a kelet-európai reformtörekvéseknek”

Tito a magyar-jugoszláv kapcsolatok normalizálásának alapfeltételeként azt szabta az 1956. júniusi Moszkvában rendezett kétoldalú tárgyalásokon a szovjet pártvezetésnek, hogy ne Rákosival és közvetlen munkatársaival (Gerő, Hegedüs) kelljen levezényelni a magyarországi változásokat. Félmegoldásként előbb Tito krími tartózkodása során találkozott Gerővel, majd októberben a Gerő, Hegedűs, Kádár hármas vezette magyar küldöttséget fogadta Belgrádban. A magyar pártvezetés 23-án, a forradalom kitörésének napján érkezett vissza Budapestre, és a helyzet eszkalálódásában az is szerepet játszott, hogy kapkodva, rosszul reagáltak a Budapesten történtekre.

„A forradalom majd a fegyveres harc kirobbanásával kapcsolatban az első napokban a kivárás jellemzte a jugoszláv vezetést, akik ezekben a napokban inkább a lengyel eseményekre – Gomulka hatalomra kerülése, és Hruscsov varsói útja –, valamint a szuezi válságra figyeltek, hiszen Tito egyik legfontosabb külpolitikai szövetségese már akkor is Nasszer egyiptomi elnök volt”

A jugoszláv vezetés első ízben október 29-én reagált a magyar eseményekre, és a magyar kormánynak írt levelükben ugyan aggodalmukat fejezték ki a fegyveres harc kirobbanása miatt, ám támogatásukról biztosították az átalakult vezetést és annak demokratikus törekvéseit, utóbbi esetben főleg azokat emelték ki, melyek a jugoszláv ideológiával összeegyeztethetők voltak. Ezek egészen a szovjet csapatkivonásról szóló tárgyalások megkezdéséig elmentek, ráadásul a jugoszláv sajtó ugyanebben a hangnemben kommentálta a híreket. Ekkor még Nagy Imre, a régi-új miniszterelnök számított Tito támogatására, ugyanakkor például a többpártrendszer újjászületése, vagy a Köztársaság téri véres kilengés már túlmutatott azon, amit a belgrádi vezetés képes volt elfogadni.

Nem véletlen, hogy a november 3-ra virradó éjszakán a Brioni szigeten rendezett szovjet-jugoszláv tárgyaláson Hruscsov és Malenkov megszerezte Titóék beleegyezését az újabb szovjet fegyveres beavatkozáshoz. Belgrád azonban ehhez feltételeket szabott. Azt követelte, hogy a kormány semlegesítése érdekében menedékjogot ajánlanak Nagy Imrének, valamint a keményvonalas Münnich helyett Kádár legyen az ellenkormány vezetője, illetve a konszolidáció után vonják ki a szovjet csapatokat és folytassák a szükséges reformokat. Nos, a szovjetek látszólag elfogadták ezeket, és minden úgy történt, ahogy erről Tito és Hruscsov Brioni szigetén megegyezett. A szovjet intervenció megindulása után, november 4-én Nagy Imre több munkatársával és családtagjaikkal a jugoszláv nagykövetségre menekült.

„Azonban ekkor olyasmi történt, amire a jugoszláv vezetés nem számított, ugyanis Nagy Imre nem mondott le a miniszterelnökségről, így nem lehetett legitim a Kádár-féle ellenkormány”

Ráadásul a szovjet hadsereg blokád alá vonta a nagykövetséget, aminek az lett a vége, hogy egy ízben lőtték is az épületet, és az egyik lövedék Milenko Milovanovnak a halálát okozta. A jugoszláv kormány az eset kapcsán azonnal határozott tiltakozást nyújtott át mind a belgrádi, mind a budapesti szovjet követnek. Noha folyamatosan zajlott a levelezés a szovjet és a jugoszláv pártvezetés között, és Titóék felvetették a 42 fős Nagy Imre-csoport Belgrádba szállítását, a szovjetek és a Kádár-kormány azonnal Nagy rejtegetésével és ellenforradalmi cselekedeteivel való egyetértéssel kezdte vádolni Belgrádot.

Magyarország Budapest II. Fő utca 70-78., tárgyalóterem a katonai bíróság épületében. Nagy Imre vádlott az utolsó szó jogán nyilatkozik, a Nagy Imre és társai elleni perben.
Magyarország Budapest II. Fő utca 70-78., tárgyalóterem a katonai bíróság épületében. Nagy Imre vádlott az utolsó szó jogán nyilatkozik, a Nagy Imre és társai elleni perben.
Fotó:Fortepan/Magyar Nemzeti Levéltár

A viszony megint kezdett eldurvulni, főleg azok után, hogy Tito a november 11-i pulai beszédében már a nyilvánosság előtt értelmetlen és elhibázott lépésnek titulálta az első szovjet beavatkozást október 24-én, viszont úgy vélte, a második segítségével megelőzték a kapitalista restaurációt és elhárították a világháborús veszélyt.

„Az még belefért Moszkvának, hogy a felkelésért elsősorban a régi Rákosi-Gerő vezetést kárhoztatta, ám az már nem, hogy ugyanolyan felelőssé tette mindezért a szovjet politikát is”

Tito úgy vélte, a Nagy-kormány tehetetlen volt az időközben dominánssá váló „ellenforradalmi tendenciákkal” szemben, ezért szolidaritást vállalt a Kádár-kormánnyal, de kijelentette, a rend helyreállítása és a háborús veszély elhárítása után vissza kell térni a reformpolitikához, és ki kell vonni a szovjet csapatokat Magyarországról. Ezek után újra fordult a nemzetközi helyzet, és a Nagy Imre és társai sorsáról folytatott szovjet-jugoszláv-magyar viták beágyazódtak az újabb jugoszlávellenes nemzetközi kommunista kampányba (1957-61), ami ugyan nem jutott el az 1949-53-as mélységekbe, de a Tito vezette országot végérvényesen az el nem kötelezett mozgalom irányába fordította. Az újabb kampány legfőbb mozgatója ezúttal Peking volt, a kínaiak feltűnően aktív és kezdeményező részt vállaltak a titóizmus elleni harcban. A kínai pártlap vezércikke egyenes összefüggést mutatott ki a jugoszláv revizionizmus és „az áruló Nagy Imre-klikk” között.

„A szovjet-jugoszláv viszony is rohamosan romlott, Moszkvában felújították a magyar kérdéssel kapcsolatos vádakat, és úgy tűnt, mindenben átveszik a szélsőséges kínai álláspontot. Mindez pedig az összeesküvés-koncepció kereteiben megfelelő ideológiai hátteret nyújthatott a későbbi Nagy Imre-perhez”

Visszatérve Nagy Imréékhez és a budapesti jugoszláv nagykövetséghez, végül hosszú alkudozásokat követően Kádár János írásban ígért büntetlenséget a Nagy-csoporttagjainak, cserébe azért, hogy megszűnjön azok menedékjoga. Az ígéretben megbízó menekültek ezután elhagyták a nagykövetséget, de nem térhettek haza, hanem előbb a mátyásföldi szovjet katonai parancsnokságra vitték őket, majd másnap a romániai Snagovba szállították valamennyiüket. A jugoszlávok élesen tiltakoztak, melyet nagyon komoly sajtóháború követett. A jugoszláv vezetés megpróbált nyomást gyakorolni a Kádár-kormányra, hogy a konszolidációt ne a szovjet rendszer visszaállítása révén hajtsa végre. Tito fő ideológusa, Edvard Kardelj például a december 7-i beszédében erőteljesen kifogásolta a kádári konszolidációs kísérlet restaurációs-neosztálinista tartalmát és a munkástanácsokkal szembeni fellépést. Válaszlépésként a szovjet és a magyar pártvezetés odáig ment el, hogy a készülő Nagy Imre-per átalakulhat egy nyílt jugoszlávellenes élt kaphat, és egy második Rajk-perré válhat.

„Tito – noha sokan állították ezt róla – soha nem volt a magyar forradalom elárulója”

Ugyanakkor azt tudomásul kell venni vele kapcsolatban, ugyan szükségesnek tartott egy mérsékelt reformszocializmus kialakulását és a szovjetektől való függetlenedést, de mint elvhű kommunista és jugoszláv nemzeti politikus számára nem volt kívánatos egy szomszédos szocialista ország polgári átalakulása, még kevésbé az éles jobbratolódása. Nagy Imre perével és kivégzésével azonban nem értett egyet, feleslegesnek, nemzetközileg károsnak és Jugoszláviára nézve kompromittálónak tartotta. Nem véletlen, hogy a jugoszláv vezetés már a per előkészítésének fázisában többször tiltakozott miatta mind a szovjetekkel, mind a magyarokkal folytatott tárgyalásokon.

„Nem véletlen az sem, hogy amikor a nemzetközi helyzet úgy alakult – kissé közeledett egymáshoz a szovjet és a jugoszláv álláspont – 1958. február 5-én megkezdődött Nagy Imre-pert már 6-án a soha el nem kezdődő pótnyomozásra hivatkozva szovjet nyomásra felfüggesztették”

Hruscsov átmeneti enyhülési politikáját ugyanis megkérdőjelezte volna egy halálos ítéletekkel terhelt koncepciós per. A júniusi folytatást éppen az indokolta Kádárék szemszögéből, hogy megint megromlott a jugoszláv-szovjet viszony, és a magyar pártvezetés ezt azonnal kihasználva bitóra küldte Nagy Imrét és mártírtársait, Maléter Pált és Gimes Miklóst, míg Szilágyi Józsefet a legnagyobb titokban már április 24-én kivégezték. Jugoszlávia komoly részt vállalt a magyar menekültek befogadásából, hiszen a majd kétszázezer hazáját elhagyó emberből mintegy 20 ezren mentek déli szomszédunkhoz, ahonnan később egy részük hazatért, mások letelepedtek, nagy többségük azonban – mintegy 17 ezer fő – továbbment Nyugatra, főleg Kanadába.

MEGOSZTÁS