//Egy titkos találkozó szerencsés vége
Dobozy Imre 1968-ban #moszkvater

Egy titkos találkozó szerencsés vége

MEGOSZTÁS

Földeák Iván arról mesél, ami még lábjegyzetben sem kerül bele az irodalom annaleseibe. Ezúttal Dobozy Imrét idézi meg, aki megvédte a Szovjet Írószövetség által támadott Illyés Gyulát.

Dobozy Imre 1968-ban #moszkvater
Dobozy Imre 1968-ban
Fotó:Fortepan/Hunyadi József

Joggal hihetnők, hogy az íróembereket összefűzi a leírt szó tisztelete, az érték, s elkerüli őket minden, ami összetartozásukat akadályozza, a zsiványbecsület mindenek előtt. De óh, a politikai gyakran közbeszól, és a szent alapelv megtagadására késztetheti őket. Persze ehhez kell egy kis fölülről jövő kényszer is. És némi csendes beletörődés alulról.

 A határon túli magyarság helyzete mindig fájó pont volt a hazai irodalmárok körében. Még a legnagyobbak sem tudták megállni, hogy ne emeljék fel szavukat az ügy érdekében. Pedig magasabb szempontokat követve megkötötték a kiegyezést a számukra élhető életet, publikálást biztosító rendszerrel.

„Amikor Illyés Gyula a határon túli magyarság jogait, pontosabban jogfosztottságát firtató híres cikke megjelent az Élet és irodalomban, nyomban beindult az intrika a keleti tábor kulturális berkeiben”

Pontosabban csak a tábor egyik, nem a legvidámabb barakkjában. A szél – mindenki tudta – honnan fújt.  Dunának, Oltnak nem volt egy a hangja. A kifogásolók bőven találtak indokot, többnyire félre értelmezett lózungot a hallgatólagosan elfogadott proletár internacionalizmus eszköztárából. Interveniálásukat a tábor vezető hatalmának alkotó szövetségéhez intézték. Kitérni nem lehetett előle.

Ezt Budapesten is sejtettük. Már tudtuk – hűséges „kémeink” jelentették, hogy miért jelentkezett be a Szovjet Írószövetség szűkebb vezérkara soron kívüli látogatásra a Magyar Írók Szövetségéhez Budapestre. A magyarázkodás elkerülhetetlen volt.

A látogatást nem lehetett letagadni, de nagy dobra verni sem volt ajánlatos. Mert nem arról számolt volna be mindkét fél elégedetten a hazai sajtóban, hogy évente félszáznál több szovjet szerző jelent meg nálunk s tucatnyi magyar író milliós példányszámban odaát, a 75 nyelven íródó szovjet irodalomban.

„A találkozóra „konspiratív” helyet kellett keresni. Szerencsére a másik békétlen szövetség, az újságírók segítségünkre siettek”

Helyileg sem voltak messze. Ma már a sors és a piacgazdaság könyörtelen seprője kiköltöztette őket takaros épületegyüttesükből, ahol orvosi rendelő, sőt még újságíró tanoda is működött, mely egy jeles magyar író-publicista nevét viselte. Az író-, újságíró szövetség és a pártszálló Bermuda háromszöge megfelelő, háborítatlan közelséget, ugyanakkor szabad mozgást biztosított vendégeknek és házigazdáknak. Vonzerő volt a két konyha is. Az újságírók étterme közismerten jó hírben állt, a pártszállóé szintúgy, ahol a neves főszakács, az olimpiai csapatot is etető Kurucz Antal főzte az otthonosan jó ételeket.

Így a Bajza utca és a történelem során ki tudja hányszor átneveződött fasor sarkán álló épületben szerveződött a médiában nem szellőztetett paláver. Külső tolmács nélkül, nekem is csatába kellett állnom. Természetesen a magyar fél alaposan felfegyverkezett ideológiailag felkészült irodalomtörténészekkel. Igaz, az alkotók számára a kritikusi, történészi érv nem igazán meggyőző. Elkezdődött a muszáj eszmecsere, a moszkvai vendégek sem rajongtak érte. Író  írónak nem vájja ki…

„S amikor már úgy tűnt, kimerültek a meghívott araszos homlokú irodalomtörténészek és esztéták argumentumai, akkor jött a lélek és barátságmentő finesz. S nem más szolgáltatta, mint Dobozy Imre, aki akkoriban már elnökké lépett elő. Íróember könnyebben megérti kollégája szavát”

Dobozy ékesszólóan bebizonyította, hogy az oroszul is olvasható „Puszták népének” írója nem ellenség. Érvei ültek. Illyés részt vett a Szovjet Írószövetség első kongresszusán. „Oroszország 1934” című útirajzát fél évszázaddal később is vállalhatta a könyvkiadás, egy sor változtatás nélkül jelent meg.

Azután jött a fő tromf. Az is tény volt, hogy a magyar irodalom akkor még élő klasszikusa részt vett a Tanácsköztársaság forradalmi eseményeiben, bukása után társaival szervezkedett, hogy kiszabadítsák börtönbe vetett kommunista tanárukat, majd emigrációba kényszerülve Párizsban még a kommunista pártba is belépett. Szavai hatottak, s a keleti szomszédunk (na ki lehetett az?)  feljelentése alapján beindított vihar elült. Egyébként, aki olvasta a „Beatrice apródjait” és a „Hunok Párizsbant”, rájöhetett, Dobozy ezúttal nem szépítette meg a történelmet. Nyomós érv volt az is, hogy a szövetség elnöke azon kevesek közé tartozott, akik átálltak és karpaszományos katonatisztként részt vett Budapest felszabadításában. Volt hitele szavának.

„A találkozó az újságíró szövetség éttermében békés poharazással ért véget.  A kötetlen csevegés közben rájöhettünk, vendégeinket legalább olyan kellemetlenül érintette a nyilván felülről kierőszakolt látogatás, amolyan kényszerű tetemre hívás, mint minket”

A szovjet irodalom és legjobb alkotói jelen voltak a könyvesboltokban, s magyar íróknak sem lehetett sok panaszuk.  Lassan olyan korábban, a dogmatizmus éveiben nem szívesen látott írók is megjelentek oroszul, majd a nemzetiségi nyelveken, mint például Németh László. S kiadták Kertész Ákos „Makráját” is, pedig a szovjet államban elképzelhetetlen volt, hogy egy munkás öngyilkos legyen.

Hogy mi előzte meg a „titkos” találkozót és utána a poharazgatást a Duna parti „fehér házban” (gyengébbek kedvéért lefordítom, akkoriban ez volt a ma Lendvay utcai pártközpont), arról nem szól a fáma. Az ott kapott „pártos fejmosásoknak” is talán némi szerepe lehetett abban, hogy végül a negyedik infarktus elragadta tőlünk Dobozy Imrét, a Sinkovits Imre zseniális alakításában akaratlanul háborús hőssé avanzsált tizedes szülőatyját.

MEGOSZTÁS

Pályámat „külügyérként” kezdtem az Írószövetség nemzetközi osztályán. Huszonhárom esztendőt töltöttem az írók rokonszenvesen békétlen családjában, s közben mint fordító eljegyeztem magam az orosz irodalommal, kultúrával. A rendszerváltás után a szükség arra késztetett, hogy pályát váltsak. Felvettek a Magyar Országgyűlés sajtóirodájára tanácsosnak, majd a sors kirepített Brüsszelbe, ahol szintén sajtótitkárkodtam. Telt-múlt az idő. Hazatérve ismét felfedeztek, mint fordítót, írót. Másfél méter az általam fordított és írott művek hossza könyvtárszobám polcán. Írásaim száma ezernél is több. Örülök, hogy élek, hogy még tudok dolgozni, hogy még vannak barátai az írott szónak, akik előítélet nélkül nézik a hozzánk egyre közelebb kerülő nagyvilágot. Köszönet nekik az érdeklődésért. Amíg lehet, szeretném szolgálni őket.