A szovjet-orosz csapatok 1918. február 23-án a Narvánál megállították a német hadak előretörését. A bolsevikok vezette állam első katonai sikerének napja lett aztán később a Vörös Hadsereg hivatalos születésnapja.

Az 1917-es forradalom és az afganisztáni kaland a kezdő- és végpontja annak az útnak, melyet a szovjet Vörös Hadsereg bejárt története során. Elképesztően nagy történetek időszaka ez, hiszen a nagy győzelmek, súlyos vereségek, egy teljes vezérkar lefejezése, országok szabadságvágyának eltiprása és a haza megvédése mindentől és mindenkitől. Ez mind belefért ebbe a kevesebb, mint egy évszázadba.

„Nézőpont kérdése, vajon miként értékeljük a szerepét a XX. századi történelemben. Egyet azonban biztosan nem lehet elvenni és megtagadni a Vörös Hadseregtől. Mégpedig azt, ami a legfontosabb, a náci Németország felett aratott katonai győzelmet”

A Wikipédia az első évtizedeket három részre osztja a szovjet hadsereg történetének első, kétségkívül sokkal pozitívabb évtizedeit. Az orosz polgárháború és intervenció 1918 és 1922 közötti időszakában még forradalmi milícia volt, és folyamatosan fejlődött odáig, hogy az 1930-as években már a világ legerősebb hadseregei közé tartozott. Annak ellenére, hogy néhány hatalmas pofont kapott, mint például a finnek elleni északi háborúban. A Vörös Hadsereg aztán a második világháborúban megsemmisítette a náci Németország haderejének, a Wehrmachtnak a 80 százalékát és gyakorlatilag a teljes Waffen-SS-t.

A Vörös Hadsereg történetét vélhetően csak egy könyvtárnyi irodalomban lehetne teljes egészében feldolgozni – vagy még ez sem bizonyulna elégnek –, éppen ezért ebben a cikkben ezt meg sem kíséreljük. Kizárólag a megszületés pillanatára összpontosítunk – igaz, csak történelmi a pillanat –, ugyanis már ez is több évet ölel fel. Magának a hadseregnek a felállítását a Szovjetek 2. Összoroszországi Kongresszusa 1917. november 7-én határozta el, majd a Népbiztosok Tanácsa a következő esztendő elején, 1918. január 28-án hagyta jóvá az erről szóló tervezetet.

A korabeli Népszava 1918. február 2-i számában számolt be a Vörös Hadsereg felállításának elrendeléséről, amiről közölte, a védőbástyája lesz a szovjetek hatalmának és az adott pillanatban biztos alapjául fog szolgálni a rendes hadsereg pótlásának.

„Az orosz köztársaság összes polgárai, akik 18. életévüket betöltötték, beléphetnek az orosz hadseregbe. E hadsereg minden tagjának késznek kell lennie arra, hogy erejét és életét az októberi forradalom vívmányai, a szovjetek s a szocializmus hatalma megvédésének szenteli. A vörös hadseregbe való besorozás céljából be kell mutatni a hadseregbizottságok vagy oly demokratikus szervezetek ajánlásait, amelyek a szovjetek alapelveit elismerik” – volt olvasható az újság tudósításában.

„Noha maga az elnevezés, a Vörös Hadsereg is a januári közleményben született meg, mégsem ez a nap lett a történelmi pillanat. Ugyanis a kialakult súlyos katonai helyzetben – a németek támadása Ukrajna felől – a bolsevik vezetés azonnal harcba is vetette a még alakulóban lévő sereget”

Előbb február 22-én egy kiáltványban fordult a nehéz helyzetben a néphez és rendelt el mozgósítást Vlagyimir Iljics Lenin, majd másnap az új haderő, 1918. február 23-án a Narvánál megállította az addig nagy lendülettel előrenyomuló németeket. És ez a nap és katonai siker lett a Vörös Hadsereg hivatalos születésnapja.

Ezt az évfordulót máig ünneplik Oroszországban, igaz, számos alkalommal már más és más néven. Jelenleg a Haza Védelmezőinek Napja – Vlagyimir Putyin rendelkezése nyomán –, de korábban a Vörös Hadsereg és Flotta Napja, illetve a Szovjet Hadsereg és Haditengerészet Napja is volt az ország egyik legnagyobb ünnepe és munkaszüneti napja.

Az új hadsereg első osztagait munkásokból és a szétszéledt cári orosz hadsereg katonáiból verbuválták, és ezekhez az alakulatukhoz csatlakoztak folyamatosan az 1917-ben létrehozott vörös gárda tagjai. Magát a vörös gárdát 1918 áprilisában végleg feloszlatták az Encyclopedia of Russian History (ERH) szerint azért, mert egyrészt helyi szinten tevékenykedtek, maguk választották a parancsnokaikat, és valójában inkább önszerveződő-önigazgató munkásmilíciák voltak.

„A Vörös Hadsereg egyik legkiemelkedőbb alakulata ezekben az időkben a már 1917-ben a bolsevikok oldalán harcoló lett 5. lövészezred, illetve lövészhadosztály volt, és parancsnoka, a cári hadseregben ezredesi rangig jutó Jukums Vacietis”

Ugyancsak az épülő hadsereg fontos részévé vált az első időszakban az ukrán kozákok Vitalij Primakov vezette egysége, amely a Téli Palota elfoglalásában is részt vett már. Mindketten a legfelsőbb katonai vezetésbe is bekerültek.  Vacietis később a főparancsnoka is lett a VH-nak, míg Primakov a leningrádi katonai körzet helyettes parancsnoka. A harmincas évek nagy tisztogatásainak azonban mindketten áldozataivá váltak. A sorozatos koncepciós perek és kivégzések során a had elveszítette parancsnokainak több mint 80 százalékát.

A Vörös Hadsereg májusra már létszámában elérte az 50 ezer főt, és főparancsnoka Lev Davidovics Trockij volt, az akkori szovjet kormány hadügyi népbiztosa. A tiszti kar jórészét a volt cári hadsereg parancsnokai, tisztjei és altisztjei adták.

„Olyan későbbi tábornokok kerültek be a tisztek közé a korábbi cári alakulatoktól, mint Tuhacsevszkij, Vorosilov, Zsukov, Bugyonnij vagy éppen Gorbatov”

Persze, a szovjet hatalom nem bízott meg teljesen a volt cári tisztekben, akiknek a munkáját politikailag a melléjük állított komisszárok ellenőrizték. A hadsereg fejlesztése szinte a megalakulásától kezdve folyamatos volt. Már 1918-19 folyamán több katonaiskolát is megnyitottak, 1919 márciusára a VH már 1,5 millió, míg majd egy év múlva, 1920 elején már 5 millió embert számlált.