Kezdőlap » Történelem » Egy háború, amelyben Góliát legyűrte Dávidot
„Kereken 80 évvel ezelőtt, 1939. november 30-án mintegy fél millió szovjet katona tankokkal és gépfegyverekkel felszerelve hadüzenet nélkül megindult Finnország felé” #moszkvater

Egy háború, amelyben Góliát legyűrte Dávidot

Éppen nyolcvan esztendővel, 1939. november 30-án ezelőtt támadta meg a szovjet Vörös Hadsereg egymillió katonája Finnországot. A téli háború néven ismert katonai összecsapások végül az 1940-ben aláírt moszkvai békeszerződéssel zárultak. A szovjet hadsereget felkészületlenül érte a rendkívül hideg idő, a finnek pedig – saját bevallásuk szerint – úgy veszítették el a háborút, hogy közben szinte minden csatát megnyertek.

„Kereken 80 évvel ezelőtt, 1939. november 30-án mintegy fél millió szovjet katona tankokkal és gépfegyverekkel felszerelve hadüzenet nélkül megindult Finnország felé” #moszkvater
„Kereken 80 évvel ezelőtt, 1939. november 30-án mintegy fél millió szovjet katona tankokkal és gépfegyverekkel felszerelve hadüzenet nélkül megindult Finnország felé”
Fotó:EUROPRESS/RIA Novosti

A történelmet ismerve nem sok olyan háborúról tud az emberiség, amikor az orosz vagy a szovjet birodalom éppen a hideg tél miatt került hátrányba, veszített el csatákat sorozatban. Nos, a téli háború néven ismert szovjet-finn háború ennek a legjobb példája, még akkor is, ha a hadjáratok végén a skandináv ország kért tűzszünetet Moszkvától. A békeszerződést olvasva úgy tűnhet mindenkinek, hogy a Vörös Hadsereg újabb diadalmas katonai akción volt túl. Ez a háború azonban egyértelműen rámutatott arra, hogy a hatalmas létszáma ellenére bőven van gyengesége a szovjet hadseregnek.

„Az igazsághoz az is hozzátartozik, ha nincs ez a rövid, majd öt hónapig tartó háború, a náci hadigépezet kegyetlenül kihasználhatta volna a Vörös Hadsereg hiányosságait”

Már három hónapja zajlott a II. világháború, amikor a szovjet hadak 1939. november 30-án átlépve a finn határt támadást indítottak az északi állam ellen. Igazából senkit sem lepett meg a szovjet-finn háború kitörése, ugyanis Sztálin a Molotov-Ribbentrop paktumnak köszönhetően jelentősen kitolta a határait nyugat felé az elfoglalt lengyel területekkel, majd következett a balti köztársaságok bekebelezése. Szeptember 27-én Észtország, október 6-án Lettország, 11-én pedig Litvánia írt alá „segítségnyújtási” szerződést a Szovjetunióval. Mindezeket rövidesen a három állam katonai megszállása követett.

„Miután a Generalisszimusz mindig is tartott a németek támadásától, így az ország határvonalait minél messzebb akarta kitolni a szovjet területektől”

Éppen ezért észak felé fordult, nem véletlen, hogy a berlini finn nagykövet Aarne Wuorimaa már október 2-án diplomáciai úton próbálta letisztázni, vajon milyen sorsot szán Finnországnak a lengyeleket és országukat eltüntető két birodalom. A náci külügyminisztérium Ernst von Weizsäcker német külügyminisztériumi államtitkárt bízta meg azzal, hogy közölje az északiakkal, Németország nem avatkozik bele a szovjet-finn viszonyba.

Ez pedig mintha felszólítás lett volna Sztálin számára, és október 5-én a balti államokhoz hasonló segítségnyújtási szerződést ajánlottak fel a finneknek, akik nem hitték, hogy elutasítás esetén a Vörös Hadsereg erőszakhoz folyamodik. A politikai vezetés hivatalos álláspontja mellett kiemelkedő fontosságú a lakosság és a pártok oly mérvű kiállása a kormány mögött, amelyre azóta sem volt példa Finnország történelmében. A tárgyalások november 13-án megszakadtak, ám a szovjet felet mindez abszolút nem befolyásolta. 1939. november 26-án egyszerűen lemásolták azt a katonai provokációt, amit a németek hajtottak végre Lengyelország megtámadásához a gleiwitzi rádióállomásnál. A Vörös Hadsereg alakulatai ágyútüzet zúdítottak a saját területükön fekvő, de a finn határtól csupán 800 méterre található Mainila településre, majd az egészet a finnekre fogták.

A Szovjetunióban beindult a sajtókampány: „Likvidálni az aljas bandát!”. Sztálin hivatalos bocsánatkérésre szólította fel a finn kormányt, amely nem tett eleget a felszólításnak. Ez már elegendő volt az addig érvényben lévő szovjet–finn megnemtámadási szerződés felbontására.

„Kereken 80 évvel ezelőtt, 1939. november 30-án mintegy fél millió szovjet katona tankokkal és gépfegyverekkel felszerelve hadüzenet nélkül megindult Finnország felé”

Az erőviszonyok alapján a szovjet diktátor úgy vélte, ez lehet az ő villámháborúja, hiszen emberanyagban minimum háromszoros túlerőben voltak és hatalmas volt a technikai fölényük. Ugyanakkor a finnek még a tárgyalások alatt mozgósították a hadseregüket, azaz nem érte őket váratlanul a szovjet támadás.

Helsinkit bombatámadás érte azonnal. A szovjet repülőgépek már – a „segítségnyújtási” szerződések alapján – észtországi repülőterekről is felszálltak. A támadás megindításának másnapján, december 1-én a szovjet vezetés bejelentette, hogy egy határ menti kisvárosban, Terijokiban – ma Szentpétervár egyik kerülete – megalakult a „Finnországi Demokratikus Köztársaság Népi Kormánya”, élén egy 20 éve a Szovjetunióban élő finn kommunistával, Otto Ville Kuusinennel és társaival.

„A népi kormány kiáltványában a megszokott bolsevik trükk alapján úgy fogalmazott, hogy szeretnék megmenteni a háborús provokátorok által vezetett országot és a tőlük szenvedő finn dolgozó népet”

Semmilyen hatást nem ért el ezzel a szovjet fél, utóbb pedig kiderült, alig bírtak néhány finn kommunistát összeszedni a szovjetek a népi kormányba. Hogy miért? Nos, ennek egyszerű a magyarázata: a harmincas években Sztálin szinte valamennyi baloldali finnt kivégeztette, akik a Szovjetunióba menekültek át.

A szovjet hadvezetés öt irányból támadva egy hét alatt akarta lerohanni Finnországot, míg Sztálin úgy vélte, hogy a finnek az utolsó pillanatban megrettennek és gyorsan kapitulálnak, majd elfogadják az ő feltételeit. Hát nagyot tévedett, ugyanis a Vörös Hadsereg mindenhol elkeseredett ellenállásba ütközött. A finnek kezdetben az aktív halogató harcmodorra rendezkedtek be, a védelmet Carl Gustaf Emil von Mannerheim marsall irányította.

„A kicsiny, 175 ezres finn hadsereg feltartóztatta az ekkora már egymilliósra felduzzasztott szovjet haderőt”

1940 első hetére finn „síelő kísértetek” – így nevezték a finn lövészeket – súlyos veszteségeket okoztak a szovjeteknek. Sőt, több helyen ellentámadásba mentek át, a kialakult ütközeteket megnyerték. Ennek ellenére mindenki sejtette, mi lesz a téli háború vége. Ám ekkorra már megállíthatatlanul terjedt szerte a világban, hogy a nem éppen korszerű Mannerheim védelmi vonalnál simán megállította a Vörös Hadsereget a finn hadsereg.

Ráadásul a már említett tél ellen sem voltak felkészülve a szovjet alakulatok, hiszen Lappföldön, Sodankyläban -34,4°C-ot, Helsinkiben -19°C-ot, a Mannerheim védelmi vonalhoz közeli Viipuriban pedig -26°C-ot mértek december végén és január első felében. Ilyen hidegre a Vörös Hadsereg nagy része nem volt felkészülve és hozzászokva. A katonák fagyoskodtak, mert posztó és vászon ruházatuk nem megfelelő ilyen hidegben, ráadásul nagyrészt barna kenyéren és kásán élnek, amik nem fedezik a szükség energiabevitelüket.

„Néhány szovjet hadosztály fagyási sérülések miatt már azelőtt elvesztette létszáma közel tizedét, hogy a frontra kiért”

A finnek ruházata ezzel szemben meleg, szőrmével bélelt, és ételük is sokkal táplálóbb, magas zsírtartalmú, amitől a szervezetüknek van elég energiája a harchoz a fagyos télben. A szovjet közkatonák mégis keményen küzdöttek a tél viszontagságai és parancsnokaik tehetetlensége ellenére is, mert aki esetleg visszavonult, azt az NKVD tisztek lőtték agyon. A megadást még a visszavonulásnál is kevesebben választották, mert a szovjet propaganda beléjük verte, hogy a finnek minden hadifoglyot halálra kínoznak. Így inkább több alakulat is az utolsó töltényig harcolt, semmint hogy finn fogságba essenek a katonák.

Moszkvában Sztálin őrjöngött, és eldöntötte, a távol-keleti hadosztályok kivételével minden eddiginél nagyobb támadást indítanak. Februárban megindult a Vorosilov-offenzíva, amelyben 27 hadosztály, több ezer harckocsi és több mint ötszáz repülő vett részt és támadt összehangoltan. Ennek köszönhetően 1940. február 17-én áttörték a finn védelmi vonalat, és február 26-án megkezdték Viipuri ostromát. A tenger felől hat speciálisan felszerelt hadosztályt vontak össze, gépesített szánokkal, harckocsikkal ellátva, amelyek a március 4-re már kellően befagyott tengeröböl jegén támadták a várost, ráadásul a Mannerheim-vonal mögött egy átkaroló hadművelettel hídfőállást tudtak létesíteni.

„Ez volt az a pont, amikor finnek tűzszünetet kértek, és a téli háború utolsó lövései a sallai arcvonalon, március 13-án, 11 órakor hangzottak el”

A finn hadvezetés kénytelen volt Sztálin feltételeit elfogadni. Azonban, mint fogalmaztak, „az összes csatát megnyerték, de a háborút elveszítették”. Ezután írták alá a békeszerződést 1940 márciusában. Eszerint Finnország területének körülbelül egytizede a Szovjetunióhoz került, és az északi kisállam elveszítette ipari kapacitásainak 20 százalékát is.

Nemcsak a finn hadvezetés döbbent meg a Vörös Hadsereg gyengeségén, és a tisztikar teljes inkompetenciáján. A náci Németország kifejezetten elégedetten nyugtázta, hogy a Szovjetunió nem más, mint egy „agyaglábakon álló óriás.

„A téli háború tapasztalatai miatt érezte azt Hitler, hogy 1941-ben már elég erős ahhoz, hogy megtámadja a Szovjetuniót”

A győzelem kivívása ellenére a szovjet birodalom minden szempontból súlyos veszteségeket szenvedett. A Vörös Hadsereg mintegy 400 ezer főt vesztett halottakban és sebesültekben. Majdnem hatszor annyit, mint a finnek, akiknél 66 400-an estek el. Körülbelül 6000-re tehető a fogságba esett vörös katonák száma, ebből 5572-en tértek haza, s kerültek azonnal olyan elkülönítő táborokba, amelveket az „államellenes bűnözők” számára hoztak létre. Innen a kihallgatások után a sebesülten fogságba esettek hazamehettek. 350 körül van azok száma, akiket halálra ítéltek és kivégeztek. 4354 volt hadifoglyot 5-től 8 évig terjedő munkatáborra ítéltek, ahol rájuk is az idő előtti halál várt.

A finn-szovjet fegyveres konfliktus mutatta meg az oroszoknak, hogy a hadtáp, a katonák ellátása és felszereltsége döntő fontosságú a modern hadműveletek során. Az oroszok ugyanis jéggé fagytak, vagy éppen halálra éheztek az északi háborúban, mígnem rájöttek arra, hogy alaposan fel kell készülniük nekik is a télre.

„Timosenko marsall később bevallotta a moszkvai finn katonai attasénak, hogy sokat tanultak ebben a kemény háborúban”

Sztálin pedig 1943 novemberében elárulta Roosevelt elnöknek, hogy „a finn háború megmutatta, a szovjet hadsereg felszerelése hiányos és teljesítménye gyenge volt. Emiatt az egész hadsereget újjászervezték.”

Forrás:

Antti Tuuri: A téli háború (Athenaeum Kiadó, fordította: Huotari Olga)

Gombos József: Átértékelt és újraírt történelem: a finn-szovjet „téli háború”

Gustav von Mannerheim: A téli háború (1939–1940). Püski Kiadó, 1997.

Michail Heller–Alekszandr Nyekrics: Orosz történelem, II. kötet: A Szovjetunió története.

Richly Gábor: Magyar katonai segítségnyújtás az 1939-40-es finn-szovjet háborúban, Századok 1996/2. 

William Stevenson: Titkos háború

Jutikkala, E. & Pirinen, K.: Finnország történelme. Kairosz Kiadó, 2004

Sütő László: A 105 napos finn téli háború 1939. november 30. – 1940. március 13.

Wikipedia: Téli háború