//Bellingshausen, az Antarktisz felfedezője

Bellingshausen, az Antarktisz felfedezője

MEGOSZTÁS

A balti német tengerész felfedező, a cári orosz haditengerészet tisztje 1819. július 16-án indult el, és 751 napig tartó expedíciója során nem kevesebb, mint 100 ezer kilométert tett meg. Ő volt az, aki elsőnek látta meg a jégmezők alatt rejtőző legdélibb földrészt, az Antarktiszt.

Bármennyire is furcsán hangozhat manapság, de volt olyan időszak a történelemben – ráadásul nem is rövid –, amikor a közvéleményt szinte egyáltalán nem foglalkoztatta, vajon ki talált rá először az Antarktiszra. Aztán a nagyhatalmi versengések visszahozták a sokáig szunnyadó témát, és hatalmas versenyfutás indult meg az angolok és az amerikaiak között az elsőbbségért. Előbbiek Edward Bransfieldet vagy a földrészt körbehajózó James Clark Rosst, míg utóbbiak a földrészt 1820 novemberében megpillantó fókavadászt, Nathaniel Palmert tartották a valódi felfedezőnek.

Ám a fentiek közül egyik sem érdemli ki az Antarktisz felfedezője címet. Hogy akkor kié a dicsőség? Nos, erre egy igazán emblematikus személyt idéznénk. A Déli-sarkot 1912-ben másodikként elérő, az expedíciója során életét vesztő brit Robert Falcon Scott még 1905-ben kijelentette, „Bellingshausen volt az első, aki biztosan látott földet a déli sarkkörön belül. Sajnos keveset tudni az útjáról, mivel a leírást sosem fordították angolra az eredeti oroszról.”

„A napló és a lejegyzett pontos koordináták miatt azonban ma már a brit és amerikai történészek, sarkkutatók is Bellingshausent tartják az Antarktisz felfedezőjének”

A balti német tengerész-felfedező, a cári orosz haditengerészet tisztje, és a Mihail Lazarev által vezetett út nem kevesebb, mint 751 napig tartott. A Vosztok és Mirnij hajók által megtett távolság 100 ezer kilométer volt, ami megegyezik a Föld két és fél fordulatával az Egyenlítőn. Az expedíció eredményeként 29 új szigetet fedeztek és térképeztek fel, majd az erről írt tanulmányok alapozták meg az új kontinens, az Antarktisz ismeretlen déli földterületének hosszú fejlődésének útját.

Nagy kérdés azonban, hogy miért kellett a XIX. század elejéig várni a felfedezéssel, miközben a fennmaradt dokumentumok alapján az emberiség már Kr. u. a II. században tudta – vagy inkább sejtette –, hogy kell lennie egy ötödik kontinensnek valahol délen, melyet Terra Australisnak neveztek el. Később már Antarktisz néven volt ismert, miután Marinus ezt a nevet ragasztotta rá, mert az északi Arktisz ellenkező párjának tartotta.

„A nagy földrajzi felfedezések korában egyértelművé vált, hogy ha valóban létezik az Antarktisz, akkor az önálló földrész”

Magellán hajói 1520-ban keltek át a Patagónia és a Tűzföld közötti szoroson – mai nevén a Magellán-szoros –, majd két holland felfedező, Jacob Lemaire és Guillaume Schouten alig száz esztendővel később (1616) körülhajózta Dél-Amerika legdélibb kiszögellését, a Horn-fokot. A szintén holland Abel Tasman 1642-ben Ausztráliától délre szigetet fedezett fel, amely a nevét viseli. Közben útba ejtette Új-Zéland nyugati partvidékét is, s a szigetet tévesen az Antarktisz északi nyúlványának hitte.

James Cook expedíciója volt az első, amelynek sikerült átlépnie a déli sarkkört, ráadásul háromszor is, először 1773 januárjában. Legmesszebbre a harmadik próbálkozásnál jutott a csapat, akkor a 71. szélességi foknál is tovább merészkedtek.

„A legendás hajós ugyanakkor sosem látta meg az Antarktisz partjait, de a feljegyzések alapján az út egy pontján alig 120 kilométerre közelítette meg a földrészt”

„Este hatkor százöt nagy jégtáblát számláltunk meg a fedélzetről, miközben az időjárás továbbra is nagyon tiszta és csendes maradt. Másnap dél felé haladva hasonló helyzetben voltunk, egyre részegebb legénységgel. Az árboc csúcsáról százhatvannyolc jeges szigetet figyeltünk meg, néhányuk 800 méter hosszú volt, de egyikük sem volt kisebb a hajótestnél. Az egész környék úgy nézett ki, mint egy darabokra tört világ romjai, vagy, ahogy a költők írnak a pokol bugyrairól” – olvasható Cook fennmaradt hajónaplójában.

A felfedezésekben nem éppen tevékeny szerepet játszó Oroszország végül az Orosz-amerikai Társaság kereskedelmi nagyreményű céljai miatt végül 1819. július 16-án a Szentpétervár melletti Kronstadtból elindította két fenyőfából épült hajóját, a 935 tonnás Vosztokot és az 530 tonnás Mirnijt az Antarktisz felé. A Mirnij kapitánya a rendkívül tapasztalt tengerész, az 1813 és 1816 között a Földet körbehajózó Mihail Lazarev, a Vosztoké maga Bellingshausen volt. Érdekesség, hogy Bellingshausen – aki részt vett 1803 és 1806 között az oroszok által indított Föld körüli expedícióban – egy darabig szóba sem került vezetőként. Erre elsőnek Makar Ivanovics Ratmanovot akarták felkérni, ám a Földet korábban szintén körbehajózó tengerész a dán Skagen-foknál hajótörést szenvedett, kórházba került, így Bellingshausen kapta a kinevezést.

„Maga az felfedezőút sikerrel járt, hiszen egyrészt igazolta a déli földrész meglétét, másrészt Fabian Gottlieb von Bellingshausen – orosz néven Faggyej Faggyejevics – vezetésével jobban megközelítették a földrészt, mint addig bárki”

A Vosztokon 117, a Mirnijen 72 fős legénység szolgált, a tengerészek és tudósok mellett nagy számban utaztak katonák is. De ezen kívül is szinte mindenben különböztek egymástól. „A Mirnij jobb hajó volt, mind szilárdságára, mind nagy befogadóképességére és megbízhatóságára való tekintettel. A Vosztokkal szemben csak egy hátránya volt, a sebessége. Talány, hogy miért pont ezt a két hajót választották ki erre a küldetésre, ha ekkora sebességkülönbség van köztük…” – írta egy barátjának írt levelében Lazarev kapitány.

„A Bellingshausen vezette expedíció nemcsak elsőként látta meg magát az Antarktiszt, hanem felfedezte a Déli-Sandwich-szigetek három északi tagját, valamint az I. Péter-szigetet és az I. Sándor-szigetet”

Később Bellingshausenről nevezték el – többek között – az Antarktiszi-félsziget nyugati oldala mentén lévő tengert. Az orosz tengerészeti minisztérium a fennmaradt adatok szerint kizárólagos célként jelölte meg a felfedezéseket az „antarktikus pólus közelségében, hogy ily módon a lehető legteljesebb ismereteket szerezzük földgömbünkről”. Bellingshausen eredményes útját nagyban segítette, hogy az indulást követően Angliában kikötött a két hajó, és a két orosz kapitány találkozott a Royal Society elnökével, Sir Joseph Banksszel, aki részt vett Cook 50 évvel azelőtti útján. Banks könyveket és térképeket adott ajándékba az oroszoknak.

Fabian Gottlieb von Bellingshausen – orosz néven Faggyej Faggyejevics #moszkvater
Fabian Gottlieb von Bellingshausen – orosz néven Faggyej Faggyejevics

1820. január 26-án első ízben lépték át a déli sarkkört, és már a következő napokon a déli szélesség 69° 23′ és a nyugati hosszúság 2° 35′-énél megpillantották a jéggel borított kontinenst. Bellingshausen ekkor még nem volt tudatában a látottak jelentőségével. Azt a partszakaszt, amit az oroszok láttak, 120 évvel később norvég cethalászok is megtalálták, és Márta hercegnő-partnak nevezték el. Bellingshausen a hajónaplóba csak az időjárást, a helyzetüket és bizonyos szokásaikat jegyezte fel.

„Kísérletképpen az olvadt jégből készítve rendeltem teát, anélkül, hogy a tiszteknek ezt megemlítettem volna; mindenki szerint kiváló volt a víz, és a teának jó íze volt. Ez reményt adott arra, hogy amíg a jégtáblák között hajózunk, mindig lesz tiszta vizünk” – olvasható a megmaradt hajónaplóban.

A zord időjárás alaposan megnehezítette a haladást. A Vosztok csillagásza, Ivan Szimonov a következőket írta le naplójában akkor, amikor meglátták a déli földrészt:

„áthatolhatatlan, örök jégmezők szabtak gátat az emberi erőnek a délre való továbbhaladásban”

Ennek ellenére a két hajó még kétszer átlépte a déli sarkkört, megközelítve többek között a későbbiek során Ragnhild hercegnő-partnak és Olaf herceg-földnek elnevezett partszakaszokat. Február 11-én kiderült, hogy a Vosztok nagyon rossz állapotban van, ezért visszafordultak. Márciusban érkeztek meg Rio de Janeiróba, ahonnan májusban indultak tovább, és augusztus 5-én visszaérkeztek Kronstadtba. A 751 napig tartó felfedezőút alatt – melyből 527 napot töltöttek hajózással – két, más forrás szerint 3 ember halt meg, de súlyos betegük nem volt.

Bellingshausent az 1821. augusztusi hazatérése után előléptették, majd 1828-ban altengernaggyá nevezték ki. 1829-ben részt vett Várna ostromában az orosz–török háború (1828–29) során. 1839-ben lett a kronstadti erőd kormányzója, majd 1843-ban admirális.

„Ugyanakkor végig keserűséggel töltötte el az a tudat, hogy megismételte Cook híres útját az Antarktisz körül, ráadásul új területeket is felfedezett, az útja azonban mégsem keltett nagy érdeklődést az oroszokban”

Pedig a Déli-sarkvidéki expedíciójának története már 1831-ben megjelent orosz nyelven Szentpétervárott a Két utazás a Déli Jeges-tengeren és hajózás a világ körül 1819–1821-ben a „Vosztok” és a „Mirnij” hajóval címmel. Úti beszámolójának első német nyelvű kiadása 1902-ben, első angol nyelvű kiadása csak 1945-ben jelent meg Bellingshausen kapitány utazása az Antarktiszi-tengerre címmel.

Az oroszok a II. világháborút követően foglalkoztak újra az Antarktisz jelentőségével. 1956-ban küldték útjára az első szovjet antarktiszi expedíciót, mely a Szovjetunió első kutatóállomását is megépítette, melyet Bellingshausen expedíciójának a hajójáról Mirnijnek nevezték el. A másik hajó nevét a következő évben alapított Vosztok kutatóállomás kapta. Oroszországban 1994-ben emlékérmét adtak ki az expedíció tiszteletére, melyen a Vosztok hajó látható.

Források:

Wikipedia

MTVA archívum

Bodnár Zsolt: Cook kapitányon kifogott, az oroszok megtalálták, az emberiség tönkreteszi, mi az (qubit.hu)

František Kele – Fekete László: Jég és föld között Az Antarktisz (újra)felfedezése (Nap Kiadó, 2003)

fest-bilet.ru/hu/skoraya-pomosch/kto-otkryl-antarktidu-i-v-kakom-godu-eto-bylo-pervootkryvatel-antarktidy.html

ishvetsov.ru/hu/pervoe-krugosvetnoe-puteshestvie-magellana-kto-sovershil-pervoe/

Jamrik Levente: Szellemvárosok az Antarktiszon (gyartastrend.hu 2013)

visit-rzn.ru/hu/strany-azii/geografiya-uchenye-i-ih-otkrytiya-velikie-russkie-puteshestvenniki-i-ih-otkrytiya/

raduga-art.ru/antarktida-byla-otkryta-ekspediciei-kotoruyu-vozglavlyali-moreplavateli-bellinsgauzen-i-lazarev-isto.html

MEGOSZTÁS