„nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova érkezik”
„A birodalmi-nemzeti ellenzékiek többsége azonban nem sokkal később Putyin hívévé vált, amiben a nem mindig elhanyagolható opportunizmuson túl a 2014-es ukrajnai események játszották a főszerepet”
Fotó:EUROPRESS/VIKTOR DRACHEV/AFP
Jobb- és baloldal törésvonalának történelmi mélységét Oroszországban első ránézésre nem nagyon kell túlmagyarázni. A vörösök és fehérek szembenállásának kimenetele meghatározta Oroszország 20. századi sorsát, és míg egyesek a Szovjetunió bukását tartják az ország tragédiájának, mások éppen a bolsevikokat okolják a birodalom egységének aláásásáért, vagy egyesek, mint ahogy Putyin teszi, mindkét nézetet magukénak vallják.
„A cári Oroszország és a kommunista Szovjetunió történelmi ősellenségekként, az orosz állam két, egymással kibékíthetetlen útjaként tűnhetnek fel, és sokan így is tekintenek rájuk ma is, aktuálpolitikai színezetet adva a száz évvel ezelőtti harcoknak. Csakhogy a helyzet, ahogy az általában lenni szokott, némileg árnyaltabb (volt) a valóságban”
Bár valóban a cári rendszer, de leginkább az orosz birodalom visszaállítására törekvő tisztek és katonák alkották a fehér erők magját a polgárháborúban, a bolsevikok ugyanolyan elkeseredett küzdelmet vívtak a szintén baloldali eszerekkel, az anarchistákkal, vagy a gyakran szintén szocialista és minden esetben a cári rendszerrel szembenálló nemzetiségi mozgalmakkal. Ráadásul a cári rendszert nem is a bolsevikok döntötték meg, hanem – ahogy tulajdonképpen a Szovjetuniót is – a liberálisok, a kommunisták pedig már az Ideiglenes Kormány kezéből ragadták magukhoz a hatalmat. A polgárháború utáni orosz emigráció elég jelentős része idővel szimpatizálni kezdett az új rendszerrel, sokan haza is tértek – ennek nem mindig lett jó vége számukra -, és a világháború alatt még a fehérek legismertebb vezetője, Gyenyikin is a Szovjetunió támogatására szólította fel az emigrációban élő oroszokat. Igaz, az emigránsok közül sokan csatlakoztak a németek oldalára álló Vlaszov tábornokhoz is.
„A Szovjetunió idején mindenesetre volt egy kommunista-antikommunista törésvonal, ami nem kis részben kényszerű okokból sokáig majdnem egybeesett az otthonmaradottak és emigránsok közti törésvonallal. A Szovjetunió bukása azonban megkeverte a lapokat”
Az 1990-es évek elején az új erőre kapó konzervatív erők hirtelen egy oldalon találták magukat a Szovjetuniót visszasírók táborával, az elveszett birodalom helyreállításának vágyát találva meg közös pontjukként, és persze az új, nyugatos-liberális rendszerrel szembeni ellenérzéseket. Ennek a jobb- és baloldali elemeket egyaránt magában foglaló tábornak a közös tragédiája volt az Állami Duma 1993-as ostroma, amikor eldőlt, hogy az orosz politikai rendszerben az elnök kerül túlsúlyba a parlamenttel szemben.
„Ettől kezdve az orosz politikai élet meghatározó konfliktusa rendszerpártiak és rendszerellenzékiek szembenállása volt, és tulajdonképpen az is maradt mind a mai napig, miközben a szembenállás tartalmi elemei, valamint a bennük résztvevő személyek is szinte teljes egészében ki- és felcserélődtek az évtizedek alatt”
Az első rendszerhű-rendszerellenes szembenállás a fentiek jegyében zajlott. Jelcin és környezete liberális reformjaival, az orosz állam nemzetközi pozícióinak romlásával és a vadkapitalizmus tombolásával szemben a konzervatív nacionalisták, a nemzeti kommunisták és a kettő között álló, „harmadik utasnak” is nevezhető mozgalmak (nemzetibolsevikok, eurázsiaiak stb.) hívei álltak.
Az ezredforduló környékére, a Vlagyimir Putyin hatalomra jutása utáni első bő évtizedben ezek mellé az erők mellé sodródtak a hatalomból kiszoruló liberálisok is. Ha az 1990-es évek rendszerellenzékét nagyjából összekötötte az orosz birodalmiság gondolata, akkor a 2000-es évek ellenzéke már szinte tisztán technikai jellegű volt. Az egyre megerősödő államhatalommal és a mögötte-mellette kiépülő oligarchikus rendszerrel mind a nemzeti erők, mind a liberálisok szembenálltak, és olykor – mint például 2012-ben – ez akár közös akciókba is torkolhatott. Ennek az időszaknak a jellegzetes „terméke” volt Alekszej Navalnij, aki radikális nacionalistából vált a liberálisok ikonjává.
„A birodalmi-nemzeti ellenzékiek többsége azonban nem sokkal később Putyin hívévé vált, amiben a nem mindig elhanyagolható opportunizmuson túl a 2014-es ukrajnai események játszották a főszerepet”
A Krím elcsatolása, majd a kelet-ukrajnai szakadárok fellépése a Putyin-rendszer „birodalmi” oldalról kritizálók számára olyan fordulópontot jelentett, amely háttérbe szorította a rendszerrel szembeni kifogásaikat a közös nemzeti ügy érdekében. A „különleges hadművelet” 2022-es kezdete és a Nyugattal szembeni, egyelőre csak szankciós háború pedig végképp megerősítette ezt a fordulatot. Ettől kezdve – néhány marginális szélsőjobboldali és szélsőbaloldali csoportot leszámítva – szinte csak a liberálisok maradtak rendszerellenzékben, a rendszer híveinek és kritikusainak szembenállása pedig így egyre jobban a 19. századig visszanyúló, a sajátos orosz fejlődési útban gondolkodó „talajosok” és a nyugatosok ellentétére kezdett hasonlítani. Az eredmény is hasonló lett. A rendszerrel szemben kritikus „talajosok” többsége a rendszer támogatójává vált a közös külpolitikai program alapján, a nyugatosok nagy része számára pedig börtönnel vagy emigrációval végződött a történet. Miközben a rendszer elitjének jelentős részét, akárcsak a cári időkben, mérsékelt, „rejtett” vagy legalábbis egykori nyugatosok alkotják, mint például a Szberbank vezére, a „rendszerliberális” German Gref, az egykori főideológus, Vlagyiszlav Szurkov, vagy akár maga Vlagyimir Putyin.
Csakhogy a nyugatos rendszerellenzék felszámolása két következménnyel is járt. Egyrészt megerősödtek azok a hangok, akik a hazafias oldalról még többet szerettek volna, és akik szerint a Putyin-rendszer is túlzottan engedékeny.
„A rendszer bizonyos szempontból újdonsült támogatóinak a foglyává vált”
Miközben korábbi rendszerellenzékének nemzeti-birodalmi részét leköti az Ukrajnával és Nyugattal folytatott harc, ezzel párhuzamosan ezen körök társadalmi ereje is növekszik. Az ebből az irányból érkező fenyegetést – mint például Jevgenyij Prigozsint vagy Ivan Sztrelkovot – a rendszer egyelőre el tudta hárítani. Igaz, nem teljesen fájdalommentesen, és részben, például a védelmi szférában meglévő korrupcióval szembeni fellépés terén engedni is kényszerült a követeléseknek.
„Másrészt ezen a táboron belül a háború kezdete óta egyre élesebbé válik a jobb- és baloldal, fehérek és vörösök szembenállása. A külső szemlélők többsége által egyaránt <putyinista propagandistaként> elkönyvelt véleményvezérek ugyanis gyakran radikálisan mást gondolnak a világról”
Egyesek, mint például Zahar Prilepin író a radikális antikommunistákat kárhoztatva emiatt, már egyenesen polgárháborút vizionál a háborút követő évekre. A jobboldaliak úgy vélik, a bolsevikok és a Szovjetunió tehetnek arról, hogy Oroszország ereje megroppant, és a nemzetiségi törekvések szétszakították a birodalmat. A baloldal szerint azonban éppen a szovjetellenes erők voltak azok, akik az ország széthullását siettették, és antikommunizmusuk diadala érdekében még a birodalom széthullását sem sajnálták. A jobboldal szerint Lenin „teremtette meg” Ukrajnát, a baloldaliak szerint viszont éppen Lenin volt az, aki utoljára sikeresen tudta integrálni a cári rendszer politikájának következtében elszakadni vágyó Ukrajnát a közös hazába. Ezek a viták egyelőre inkább értelmiségi és kvázi-értelmiségi szópárbajok formáját öltik, a fronton pedig rendre megférnek egymás mellett a cári és a szovjet idők jelképei.
„A viták kiújulása azonban, ha polgárháborúval talán nem is fenyeget, rámutat az orosz vezetés előtt álló emlékezetpolitikai kihívásokra. Ezeket a kihívásokat pedig a Kreml igyekszik a lehető legóvatosabban kezelni, mindenkinek engedve egy kicsit”
A jelenlegi vezetés minden nehézség ellenére igyekszik az orosz történelem folytonosságát hangsúlyozni, ezzel tompítva a vörös-fehér vitákat. Jellemző példája a folytonosság állításának a Szentpéterváron elhelyezett három történelmi zászló: a jelenlegi trikolór mellett a cári és a szovjet lobogó is helyet kapott a régi főváros partján. Bár Putyin maga érezhetően jobbra húz, nem is tehetné meg, hogy saját nézeteit a világnézet terén is maradéktalanul érvényesítse (ha lenne ilyen szándéka), hiszen a felmérések szerint az orosz lakosság körében máig a szovjet idők vezetői – Sztálin, Lenin és Brezsnyev – a legnépszerűbb történelmi alakok, akikkel legfeljebb maga Putyin és a két „Nagy” jelzőt kiérdemlő uralkodó, Péter és Katalin vetélkedhet.
„Ráadásul egyes felmérések szerint a szocializmus máig népszerűbb társadalmi berendezkedés Oroszországban a kapitalizmusnál, a szociális igazságosság és kollektivizmus pedig jellemzően előkelő helyen szerepel a társadalmi értékek rangsorában. De külpolitikai oka is van annak, hogy Oroszország nem mondhat le a Szovjetunió örökségéről”
A globális Kelet és Dél felé irányuló kapcsolatainak jelentős része ugyanis történelmileg a szovjet idők hagyományaira épül. Moszkvával a legjobb viszonyt máig az egykori vagy jelenlegi szocialista államok (például Belarusz, Észak-Korea, Kína, Kuba, Vietnam) ápolják, de az Indiával vagy az afrikai országokkal ápolt kapcsolatai is elsősorban a Szovjetunió gyarmatosítás elleni küzdelemben nyújtott segítségére alapoznak. Ázsiában, Afrikában és Latin-Amerikában máig sok olyan vezető van, aki fiatal korában, diákként megfordult a Szovjetunióban, arról nem is beszélve, hogy a szovjet mérnökök nagyban hozzájárultak számos ország infrastrukturális fejlődéséhez is.
Érdekesség, hogy a nyugati világban éppen ennek, valamint a hidegháború alatti viszonynak is az ellenkezője tapasztalható, és néhány kisebb jelentőségű tradicionálisabb baloldali pártot leszámítva elsősorban a jobboldali pártok azok, amelyek nyitottabbnak tűnnek a partneri viszonyra.
„Összességében azonban pontosabban fogalmaznánk, ha azt mondanánk, a szuverenista erők azok, amelyek nyitottabbak a Moszkvával való pragmatikus kapcsolatokra, hiszen a <globalisták> és a <szuverenisták> minden átfedés ellenére sem tekinthetőek a bal-, illetve jobboldal kortárs verzióinak”
A szuverenisták között vannak baloldali – bár társadalmi szempontból konzervatív – erők is, mint például a német BSW, vagy a szlovák kormány erők, miközben a „globalisták” magukba olvasztották a korábbi jobb- és baloldal mainstream erőit egyaránt, nevesül az egykori keresztény- és szociáldemokratákat.
Ha a „globális Dél” felé a történelmi hagyományok és a Nyugattal való szembenállás jelenti az összekötő kapcsot, akkor a nyugati szuverenistákkal a hagyományos értékekhez való viszony és a realista külpolitikai szemlélet jelenti a kapcsolatok alapját. Azonban azt is látni kell, hogy a nyugati jobboldallal Moszkva kapcsolatai inkább pragmatikusak, mintsem barátiak.
„Az orosz baloldal rendre óva is inti az orosz jobboldalt attól, hogy túl sokat reméljen az ezen erőkkel való szövetségtől, és ebben vélhetően igazuk is van a maguk szempontjából”
A jobb-bal felosztás tehát, ha nem is határozza meg az orosz politikát, nem is tűnt el belőle, és az orosz vezetés számára a kettő közötti egyensúlyozás olykor széles, máskor egészen keskeny útját hagyja csak nyitva, ha az általános társadalmi támogatottságot és minden irányban pragmatikus külpolitikai kapcsolatait meg akarja őrizni.
Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.
Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.
Email : info@moszkvater.com
© 2018-2026 - #moszkvater