//Az ezerszer elátkozott nap
A két aláíró, Benárd Ágost és Drasche-Lázár Alfréd érkezése 1920. június 4-én a Versailles-i Nagy Trianon Palotába #moszkvater

Az ezerszer elátkozott nap

MEGOSZTÁS

Amíg az egyik ország számára a gyász és a nemzeti összetartozás napja, addig a másiknak nemzeti ünnep az első világháborút lezáró trianoni békeszerződés aláírásának évfordulója. Holott valamennyinek június 4. az önálló államuk megszületésének napja.

A két aláíró, Benárd Ágost és Drasche-Lázár Alfréd érkezése 1920. június 4-én a Versailles-i Nagy Trianon Palotába #moszkvater
A két aláíró, Benárd Ágost és Drasche-Lázár Alfréd érkezése 1920. június 4-én a Versailles-i Nagy Trianon palotába
Fotó:WIKIPÉDIA

Trianon…

Az újkori magyar történelem szitokszava, amit sosem feled a magyarság. Június 4. az a nap, amelyet valamennyi magyar legalább egyszer elátkozott. Ez az a nap, amely alapvetően határozta meg a későbbiekben Magyarország, a magyar nép sorsát. Családokat szakított szét, országot csonkított meg, és végérvényesen elültette a gyűlölet magvait a Kárpát-medence népei között. Nem véletlenül lett ez a nap a nemzeti összetartozás napja. A magyar Országgyűlés által elfogadott 2010. évi XLV. törvény kimondta: „a több állam fennhatósága alá vetett magyarság minden tagja és közössége része az egységes magyar nemzetnek, melynek államhatárok feletti összetartozása valóság, s egyúttal a magyarok személyes és közösségi önazonosságának meghatározó eleme”.

„A Nagy Imre-kormány minisztere, Bibó István nem véletlenül jelentette ki, semmi kétség, hogy Magyarországot igazságtalanság érte, s ez az igazságtalanság olyan természetű volt, amelybe jó lélekkel nehéz volt belenyugodni”

A történész szerint a történeti Magyarország területi állományát az etnikai elv alapján bontották széjjel, ugyanakkor azonban ezt az etnikai elvet Magyarország terhére nyilvánvalóan megsértették. Ugyanis a trianoni békeszerződés az első világháborút lezáró Párizs környéki békeszerződések rendszerének részeként írta alá Magyarország, valamint a győztes antant szövetség országai, és a dokumentum az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlása miatt sok kis multinacionális államot hozott létre a birodalom helyett. Meghatározva azok és Magyarország határait.

Az I. világháború győztes nagyhatalmainak legfőbb célja az volt, hogy meggyengítsék a vesztes Németországot, és azt földrajzilag is elzárják a volt szövetségeseitől. Ezért osztották fel a Monarchiát és az Oszmán Birodalmat, és ezért sújtották újabb területvesztéssel Bulgáriát, valamint tetemes jóvátételi szankciókkal mindahányat. Ugyanakkor a saját szövetségeseiket egyrészt azért erősítették meg – Lengyelország, Csehszlovákia, Románia és Jugoszlávia (akkor még Szerb-Horvát-Szlovén Királyság) –, hogy feltartóztassák Szovjet-Oroszország és a bolsevizmus terjeszkedését. Másrészt ezeket az országokat le akarták kötelezni maguk mellé. Így találtak egy, az önálló államiságát most visszanyert, ám vesztes országot, Magyarországot, amelynek területeit feldarabolták. Ezzel hat szomszédos országot gyarapítottak a győztes nagyhatalmak

„Ezzel az a különös helyzet állt elő, hogy Magyarország lett Európa egyetlen egykori, történelmi önmagával határos országa”

Az újonnan alakult csehszlovák állam vezető nacionalista politikusa és későbbi külügyminisztere, Edvard Beneš által megfogalmazott vádakat sajnos a győztes nagyhatalmak is magukévá tették.

„A Szent István egykori koronájához tartozó területek uralkodó osztályai által képviselt magyar népet minden szövetséges egyöntetűen a világháború legfőbb segítőjének, ha ugyan nem az első számú felelősének tartja. A magyarok már a háború előtt is azon mesterkedtek, hogy a propaganda minden eszközével elkendőzzék a korábbi magyar kormány és főleg bizonyos arisztokrata kormánykörök tetteit. Ám mindezek ellenére a háború folyamán sikerült lelepleznünk a magyar oligarchia valódi lényegét, valamint Magyarországon a háború előtt és alatt uralkodó valódi állapotokat. Az egész világ elborzadt ezeknek a tősgyökeres mongol politikai viszonyoknak a láttán, és megértette, hogy a háborút nem egyedül az egykori Osztrák–Magyar Monarchia végzetes politikája robbantotta ki, hanem sokkal inkább Budapesten, mint Bécsben készítették elő” – állította Beneš.

„Pedig eleinte nem Magyarország megbüntetése és feldarabolása volt a győztesek célja”

Az antant nagyhatalmak először egy többnemzetiségű, konföderatív monarchiát képzeltek el a háború után. Ugyanakkor rájöttek arra, hogy az így megmaradó Ausztria-Magyarország továbbra is erős szövetségese lehet a németeknek, ezért elvetették korábbi ötletüket, és elfogadták Beneš álláspontját. Ezt erősítette meg az Osztrák-Magyar Monarchia emigráns nemzetiségi politikusainak kongresszusa, amely 1918. április 8–10-én Rómában ülésezett. A pontot az i-re az amerikaiak május 29-i nyilatkozata tette fel, amely végleg szakított Woodrow Wilson elnök elképzelésével, miszerint őrizzék meg az Osztrák–Magyar Monarchia gazdasági és politikai egységét, és az Egyesült Államok mintájára az adott határokon belül, demokratikus elveken alapuló önkormányzattal rendelkező nemzetek szövetségévé szervezzék át a birodalmat.

Ilyen politikai háttér mellett Románia, Szerbia és az addig nem is létező Csehszlovákia az antant anyagi támogatásával bevonult a történelmi Magyarország saját nemzetiségei által is lakott területeire anélkül, hogy ott komoly fegyveres ellenállásba ütközött volna. Erre azért volt szükségük már a békeszerződés aláírása előtt, hogy a majdan létrejövő határoknak kész helyzetet teremtve érvényt tudjanak szerezni. A tervük tökéletesen bejött, és amikor 1919. január 18-án megkezdődött a békekonferencia, ezen államok területi igényei már a napirendi pontok között szerepeltek. Pedig az angolszász hatalmak a békekonferencián eredetileg a trianoni határok menti, magyarok által sűrűn lakott területeket, így például a Pozsonyhoz közeli Csallóközt, vagy Losoncot és Füleket a magyaroknak ítélte volna, akárcsak egy kelet-magyarországi, partiumi sávot, amely végül mégiscsak Romániához került. A Bácska egy része, a Drávaszög és az Észak-Bánság sem került volna el Magyarországtól az angolszász tervek szerint.

„Ha ez nem is valósulhatott meg a cseh, román és szerb egyre erőteljesebb álláspontja miatt, azért voltak olyan követeléseik, amelyek még a győztes nagyhatalmaknak is sok volt”

Ilyen volt például az a cseh elképzelés, a Pozsonyt Zágrábbal összekötő „szláv korridor” eszméje (Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században). Ez alapján az újonnan létrejövő csehszlovák és jugoszláv állam Szombathely magasságában „találkozott” volna, és a mai Győr-Moson-Sopron, Vas és Zala megyék jelentős részét elcsatolták volna. Egy másik cseh elképzelés alapján a Szigetköztől a Szentendrei-sziget északi csúcsán lévő Kisorosziig a Dunát szabták meg határként, és Kisoroszi is Csehszlovákiához került volna. A határ ezután Püspökhatvantól a Nógrád megyei Sámsonházáig – Kisterenyét és Parádsasvárt is Csehszlovákiának juttatva – Domaházáig tartott volna (Ablonczy Balázs: Trianon-legendák). A cseh tervek mélyebben benyúltak volna Magyarország mai területére, mint ahogy végül meghatározták őket. Kárpátalját azonban eredetileg nem vonták be a terveikbe.

Ugyanakkor a csehek által megszállt területeken az ott élő magyarság sem ült a babérjain. Több olyan, úgynevezett kérészállam jött létre, amely aztán kimondta volna egyesülését az anyaországgal. Ilyen volt például a felső-magyarországi régióban a Szepesi Köztársaság és a Kelet-Szlovák Népköztársaság, vagy a Léváról induló Palóc Magyar Köztársaság ötlete 1919 januárjának elején. A palóc állam a teljes magyar Felvidéket magában foglalta volna, a Csallóköztől a Bodrogközig. 1919 márciusában Gútán a Csallóközi Magyar Köztársaság kikiáltásáról egyeztetett 11 település küldötte, amely szintén a magyarországi törvények szerint működött volna.

„A román politika ekkor a Nagy-Románia megteremtésére vonatkozó igencsak ambiciózus tervekkel azonosult”

Bukarest eredetileg nem csak a végül megszerzett Erdélyre, Partiumra, illetve a Bánát egy részére vetett szemet, hanem kis híján ölre ment a szerbekkel a Bánság – Temesvár környéke – felosztásáról, és szerette volna határát egészen a Tiszáig előre tolni. Nagy-Románia határai ugyanis a „Dnyesztertől a Tiszáig” húzódhattak volna Debrecen, Békéscsaba, Orosháza Romániához csatolásával együtt. Sőt, a Budapestet megszállva tartó román kormánynak az az igyekezete volt, hogy a párizsi béketárgyalásokat megelőzően, különbéke megkötését vigye keresztül Magyarországgal, amely alapján a Maros torkolata is Romániának jutott volna „Békéscsabával és Makóval” együtt (Garami Ernő: Forrongó Magyarország). A párizsi békekonferencia végül elutasította ezeket a román követeléseket.

Noha a mai román politika egy része nemzeti ünnepként tekint a trianoni békeszerződés napjára, a románság mégis fontosabbnak tart két dátumot, mint június 4-t. Mindkettőt sokkal nagyobb ünnepként kezelik és emlékeznek meg rá. Az egyik Románia és Erdély egyesülését kimondó 1918. december 1-jei gyulafehérvári országgyűlési határozat. Az egyesülési határozatot Ion I. C. Brătianu miniszterelnök jelenlétében Bukarestben, december 14-én adták át I. Ferdinánd román királynak. Tíz nappal később a bukaresti kormány által elfogadott rendelettörvény kimondta Erdély Romániával való „örök” egyesülését. Az erdélyi románok szinte euforikusan fogadták a gyulafehérvári nagygyűlés határozatát. Még azok közül is sokan – lásd Alexandru Vaida-Voevod vagy Iuliu Maniu – Erdély Románián belüli egyfajta autonómiájában gondolkodtak, akik 1918 őszén a feltétel nélküli egyesülést pártolták. Ugyanakkor az erdélyi magyarság a jövő iránti mélységes aggodalommal fogadta a gyulafehérvári nagygyűlés hírét, és abban reménykedett, hogy az eljövendő békekonferencián méltányos döntés születik majd. Nem született… A másik létfontosságú esemény 1918. március 27-én Chisinauban kinyilvánított egyesülés Besszarábiával.

„Nem véletlen, hogy a románok számára az első világháború utáni rendezés – természetesen Trianonnal együtt – az egész legújabb kori román történelem legnagyobb teljesítménye”

„A mindenkori román egység annyira a román tudat része, hogy aszerint a románok már akkor egységesek voltak, amikor még meg sem jelentek. Pedig Erdélynek ezer éven át, 1918-ig más története volt, mint az Óregátnak, ahogy Dobrudzsának is, sőt a két, 1859-ben egyesülő fejedelemség, Havasalföld és Moldva sem osztozott ugyanazon a történelmen. 1914-ig pedig az erdélyi románok megelégedtek volna Erdély autonómiájával vagy egyenlő jogokkal a Monarchiában. Az, hogy a románok 1918-ban magukhoz csatolták Erdélyt, nem hatalmazza fel őket arra, hogy elkobozzák a magyarok történelmi tudatát” – írta Lucian Boia román történész Az 1918-as nagy egyesülés című könyvében, amelyben azt állította, Románia csak azért nyerte meg az első világháborút, mert a szövetségesei nyertek, egyébként elvesztette volna. Hozzáteszi ugyanakkor, hogy a történelmi Magyarországon a kiegyezéskor a magyarok csak a lakosság 44,4 százalékát képezték, de az ország vezetői a horvátok kivételével nem tűrték meg a területi autonómiát.

„A déli területeken szerb csapatok jelentősen benyomultak a mai Magyarország területére, és a már említett Pozsony-Zágráb korridor mellett elfoglalták a Pécs-Baja-Szeged vonalig fekvő részeket, valamint Baranya megye jelentős részét is az uralmuk alá vonták”

A trianoni békeszerződés alapján azonban jelentős területekről kellett lemondaniuk, ám például a pécsi szénmedence csak 1921-ben került vissza magyar fennhatóság alá. A nyugati oldalon ugyan a háborúban velünk együtt vesztes Ausztria részévé vált Burgenland, ugyanakkor Sopron és környéke népszavazás után visszakerült Magyarországhoz.

A 14 részből, 364 cikkből és több függelékből álló szerződés első része a Nemzetek Szövetségének (Népszövetség) egyezségokmányát tartalmazta, amely minden békeegyezményben helyet kapott. A békediktátum kimondta az ország függetlenségét, meghatározta határait, és megtiltotta, hogy a Népszövetség engedélye nélkül bárkivel államszövetségre lépjen. A magyar haderő létszámát 35 ezer főben maximálták, megtiltották az általános hadkötelezettséget és a nehézfegyverzet tartását, korlátozták a fegyvergyártást. Az országnak 1921. május 1-jétől 30 éven át jóvátételt kellett fizetnie az általa okozott háborús károkért (ennek összegét később határozták meg), zálogul lekötötték az állam minden vagyonát és bevételét. A nemzetközi kereskedelemben Magyarországnak meg kellett adnia a győztes hatalmak számára a legnagyobb kedvezményt.

 A békeszerződés betartását nemzetközi katonai ellenőrző bizottság felügyelte. A szerződés kimondta, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlott, s ennek következményeként Magyarország (Horvátország nélküli) területét 283 ezer négyzetkilométerről 93 ezerre, lakosságát 18,2 millióról 7,6 millióra csökkentették. A Felvidék, a Kisalföld északi fele és a Kárpátalja Csehszlovákiához, Erdély, az Alföld keleti pereme és Kelet-Bánát Romániához, Bácska, Nyugat-Bánát, Zala vármegye nyugati pereme, a Muraköz és baranyai háromszög a Szerb–Horvát–Szlovén Királysághoz, Nyugat-Magyarország egy sávja Ausztriához került, Lengyelország pedig északon Szepes és Árva vármegyéből kapott területeket.

„A magyar állam elvesztette területének mintegy kétharmadát, iparának 38, nemzeti jövedelmének 67 százalékát. A trianoni szerződés az etnikai állapotokat, az 1910. évi népszámlálási adatokat sem vette figyelembe, így mintegy 3,2 millió magyar, a magyarság harmada került az új határokon túlra, ennek fele összefüggő tömbben a határok mentén”

Trianon összehasonlítható, valóban nemzetek közötti kutatása még várat magára. Így igazából nem sok dokumentum áll a történészek rendelkezésére, hogy Kassa, Pozsony, Arad, Temesvár, Szabadka és a többi, határ menti várossá változtatott település helyi társadalma hogyan reagált a helyzetre. Egy biztos, az elcsatolt területeken mindenfelé jellemző volt a gazdasági visszaesés.

A cseh, román és szerb államokhoz csatolt területekről mintegy 420 ezer magyar menekült a maradék Magyarországra. Sokan voltak közülük, akik nem maradhattak. Vagy egyszerűen kiutasították őket az utódállamokból, vagy lehetetlenné tették boldogulásukat, míg mások egyszerűen nem voltak hajlandók idegen állam polgáraiként élni a szülőföldjükön. Őket nevezzük rendkívül beszédes szóösszetétellel Trianon árváinak. Zömében állami vagy vármegyei tisztviselőkről, hivatásos katonatisztekről, olyan állami alkalmazottakról van szó, mint a vasút vagy a posta tisztségviselői. A magas szaktudást igénylő területeken ideig-óráig megtartották a magyarokat, majd amikor már pótolni tudták őket – vagy az adott állam úgy gondolta, már megteheti – elbocsátották, és sokakat az ország elhagyására utasítottak.

MEGOSZTÁS