Margó. Földeák Iván arról mesél, ami még lábjegyzetben sem kerül bele az irodalom annaleseibe. Ezúttal  Robert Rozsgyesztvenszkijt, az orosz költészetet fenekestül felforgató nagy négyes egyik tagját, a „hatvanas nemzedék” bátor hangú képviselőjét idézi meg.

Gyakran volt vendégem lágymányosi majd kispesti lakásomon. Annak ellenére, hogy magas sarzsija volt, a tízezer tagot számláló Szovjet Írószövetség titkáraként is tette a dolgát. Posztjának rangját azonban sohasem éreztette, közvetlen és szellemes volt mindenkivel. Ma kevesebbet beszélnek róla, pedig Jevtusenko, Voznyeszenszkij, Ahmadulina mellett tagja volt az orosz költészetet fenekestül felforgató nagy négyesnek.

„Robert Rozsgyesztvenszkij (1932-1994) talán nem csillogott annyira, mint társai, ám embersége és igazság keresése biztosan vezette tollát, s iránytű maradt számára végig élete során”

Tudjuk, honnan hozta ezeket a pályáját meghatározó tulajdonságokat. Nem volt egyszerű gyermekkora. Apja a háború vége előtt két és fél hónappal halt hősi halált. Orvosnak tanult anyját csak a háború végeztével láthatta meg újból. Ám az, hogy költő lesz belőle, gyorsan kiderült. Még 9 évesen jelent meg első igencsak zsenge, de tehetségről árulkodó verse szülővárosa, Omszk újságjában. S amikor tizenkilenc évesen felveszik a szovjet íróiskolába, Jevtusenko, Voznyeszenszkij és Okudzsava lesznek a barátai, az orosz lírát és általában a költői gondolkodást megújító, úgynevezett „hatvanas nemzedék”  bátor hangú képviselői. Rozsgyesztvenszkij velük, lázadókkal kezdte pályáját.

„Könnyű ezt most így kimondani, ám nem volt egyszerű elismertetni magukat még az „olvadás” időszakában sem”

Az ő „fejükön már másképp nőtt a haj”. Leszámolás a személyi kultusszal, egy új, igazságosabb társadalom felépítése állt programjuk középpontjában. Népszerűségük óriási volt, egyetemi előadókat, színháztermeket töltöttek meg a fiatalok felolvasásaikon. Valami új kezdődött. Nem rajtuk múlt, hogy nem így folytatódott, ám példájuk erjesztően hatott az orosz költészetre.

Közben persze társaihoz hasonlóan Robert is megkapta a maga hivatalos ledorongolását. 1963-ban Hruscsov, alkotó értelmiségiekkel találkozva alaposan lehordja, „miért nem áll be a szülei zászlaja alá”. Ennek ellenére Rozsgyesztvenszkij neve egyre ismertebb lett és nem csak a hazájában. 1966-ban elnyeri a jugoszláviai, Sztrugai Nemzetközi Költőtalálkozó nagydíját. Ma már szidásnak tekintenék, ami érdeme. Jevtusenko híres mondata rá nagyon is illett:

„Oroszhonban a költő több mint költő”

Rozsgyesztvenszkij döbbenetes őszinteséggel mondta ki: „A közéletiség nem divatos ruha, nem csillogó, pompázatos öltözék, amit ha hazatérsz, ledobsz magadról, majd felöltöd a megszokott családias háziköpenyt s tüstént bensőséges hangvételű lírai kötővé vedlesz át.”

Elmondta, nevetséges számára a szembeállítás, hogy Majakovszkij közéleti, Jeszenyin lírai költő. Ha kellett, keményen kiállt elvei mellett, nem volt kenyere a sopánkodás, nem szerette a hurrá optimistákat, de leginkább azokon képedt el, akik mindig az „emberiség” ügyeivel foglalkoznak. Szarkasztikusan intézte el őket: „az ő kezelésük inkább az orvosok dolga”. És bátran jelentette ki:

„A közéletiség nem divat”

Robert meg volt róla győződve, hogy a költő, akár az őt körülvevő valóság, személyében is sokszínű, kialakul benne egyfajta meggyőződés, ami minden sorában kifejeződik. És nem akárhogyan, leginkább bíráló éllel. Még ha kap is érte a fejére. „Kemény a koponyám” – jegyezte meg nevetve.

Egy derűs pillanatában megosztotta sajátos írói tipológiáját. Kétfajta írót ismert. Az első Hemingwayt követte, „egy nap se múljon el írás nélkül”. Van, aki kora hajnalban, van, aki késő este teljesítette penzumát. Ilyen volt Szimonov, aki ha nem ment a versírás, prózát írt. Gyakori közös útjaikon megtapasztalta ezt.

Robert inkább azt a típust képviselte, aki nem rója minden nap a papírt. Heteken, hónapokon át hordozza magában a mondandóját, majd késztetést érezve az íróasztalhoz ül és leírja.

„Egyszer csak fizikai fájdalmat érzel, ha nem ülhetsz le, nem írhatod ki magadból, ami fojtogat”

A család is zavarja, ő is elviselhetetlen lesz. El kell utaznia valahová és ilyenkor már egybefolyik nappal és éjszaka. Utána jön a kimerültség, testi és szellemi.

Érdekes, hogy magyarországi fordítója, barátja Garai Gábor is így magyarázta a költői hivatást. Szerinte az ihlet „kegyelmi állapot”, s bárhol rád törhet: dohányfüstös presszóban, unalmas tanácskozáson. Garaival egyébként volt egy érdekes közös vállalkozásuk. Költői-fotóalbum Moszkváról és Budapestről. Természetesen mindenki a másik fővárosáról írt, azt fotózta. Moszkvában Gink Károly kattogtatta akkor még nem digitális gépét, Budapesten Mihal Trahman fotózott. Nem volt könnyű teljesíteni a harcedzett háborús fotóriporter kívánságait: mindenhová be akart mászni, fel akart kapaszkodni s ezzel a rémületbe kergette kísérőit.

„Robert Rozsgyesztvenszkij nemcsak lírikusként szerzett hírnevet magának, de mint dalszerző is”

Ez az orosz kultúra sajátossága, Vertyinszkijtől Okudzsaván át Viszockijig, a zene és a szöveg, többnyire igazi líra szerencsés találkozása megérintette a közönséget. Robertnek különös érzéke volt a dalhoz, és zeneszerzők tucatjaival dolgozott együtt. Nem érezte alább való, lenézendő műfajnak. „A dal az emberi élet alapvető eleme, hiszen már akkor életünk része lesz, amikor még nem értjük a kimondott szavakat, – gondoljunk a bölcsődalra. Életünkben a költészet dallammal, összecsengő rímekkel kezdődik. S a dal kísér utolsó utunkra is.” Igaza volt, életünk eme két fő dallama – kezdet és vég – között sok-sok dal szólít meg. A dalhoz fordulunk, az csendül fel bennünk, amikor szeretünk, társra lelünk, s az dörömböl halántékunkon, ha lázadunk valami ellen. A dalok történelmet írnak. És sok-sok dal végigkíséri életünket. A dalok is hozzátettek népszerűségéhez.  

„Egy pályatársam mondta, hogy az a népszerűség, ha már unod, hogy mindenki felismer. De bánt, ha mégsem ismernek meg”

Humorérzéke még a halálos ágyán sem hagyta el, amikor gyilkos agytumorral kezelték Franciaországban, s a sikeres műtét négy év haladékot adott neki. „Az agyamban tyúktojás nagyságú daganat fészkelte be magát. Jó lenne tudni, ki csente ki a tyúkot, aki ilyen érdekes tojást rakott ott le…”

A hetvenes években a hivatalos kultúrpolitika, még ha kényszeredetten is – de elfogadta. Nem tehetett mást, mert Rozsgyesztvenszkij akkor már elismert és népszerű volt. Az Írószövetség titkárának is megválasztották. Azon kevesek közé tartozott, akit a hatalom nem szédített meg, jól sáfárkodott vele, befolyásával. Ő lett a feje az Oszip Mandelstam emlékét gondozó bizottságnak. Mint az orosz kulturális örökséget ápoló bizottság tagja elérte, hogy Marina Cvetajevának emlékmúzeumot nyissanak Moszkvában. Azt a testületet is ő vezette, amelyik a népszerű szovjet bárd, Vlagyimir Viszockij irodalmi hagyatékát gondozta, s ő volt a Szovjetunióban megjelent első Viszockij-kötet összeállító-szerkesztője.

„Bátorságért nem ment a szomszédba”

Az évek szálltak. Robert derűs bölcsességgel vallott a lázadó nemzedék további sorsáról, amely felröpítette az irodalombarátok örök Parnasszusára. A pangás utolsó éveiben számot vetve pályájával, főként a nem egyszerű indulással. Elmondta, igaz, hogy már nincsenek olyan viharos fellépések, mint az ’50-es, ’60-as években, nem szerepelnek kevesebbet. Majd tovább folytatva hozzátette, korábban ez ösztönzést adott, de ma már nem annyira fontos, noha a költészet még mindig képes könyvtártermet vagy sportpalotát is megtölteni. A hetvenes években kevesebb volt a lárma a nemzedékük körül, eltűnt a felszín újdonsága. A harsányság amúgyis a fiatalság jegye. „Akkoriban ezzel értünk el sok mindent” – értékelte szarkasztikusan indulásukat. Tagadta, hogy nemzedékük eljutott volna a tragikus suttogásig.

„Költészete mélyült, felismerve, hogy fontos, kimondandó dolgokat kevesebb lármával is közzé lehet tenni, nem félt a nyíltan politizáló versektől sem”

Ugyanakkor bevallotta, hogy nem kedveli az úgynevezett „premier-közönséget”, akik divatból mennek el újdonsült költőcsillagok fellépéseire. Régebben azt tartották, ha egy irodalmi estre nem vonul ki a lovasrendőrség, az már nem is est. Teljes bukás!

Robert azt is elmondta, nem arról van szó, hogy a kor lett csendesebb, hiszen nemzedéktársai sem lettek azok. Másképp fejezik ki magukat. Ő is fokozatosan szabadult meg a deklaratív kifejezés módtól. „Botorság ugyanolyan hangerővel folytatni. Gyerekes játék lenne. Olyan, mint amikor egy felnőtt „bácsi” fűzfavesszőre pattan s lovagolni próbál rajta a publikum legnagyobb megrökönyödésére.”

„Nagy változások történtek Oroszországban Gorbacsov jelentkezése után. Rozsgyesztvenszkij maradt a régi. A peresztrojka után sem félt a nyílt politikai hitvallástól. 1991 augusztusában 42 írótársával együtt elítélte a Janajev-puccsot, ezzel is kifejezve, hogy nincs visszaút”

A neves szovjet asztronómus, Nyikolaj Szergejevics Csernyih 1975-ben a krimi asztrofizikai obszervatóriumban felfedezett egy aszteroidot. 1997. június 20-án a költő tiszteletére az égitest a «5360 Rozhdestvenskij» nevet kapta.

Kell ennél szebb elismerés egy költő számára? Csillaga örökké ragyog, nem csak a költészet, de a Világmindenség egén is.