//A belaruszoknak még van mit veszíteniük
„Belaruszban most széles körű társadalmi tiltakozással állunk szemben” #moszkvater

A belaruszoknak még van mit veszíteniük

MEGOSZTÁS

A következő napokban eldőlhet, hogy sikerül e áttörni a tüntetőknek a rendszer falán. Ez nem lesz egyszerű, hiszen Alekszandr Lukasenko láthatóan tanult az ukrán leckéből. Ezzel szemben Moszkva nem sokat, így jobb híján az elnök kitartásában reménykedik. Mi történik Belaruszban? Milyen érdekek ütköznek az ország körül? Hogyan viszonyul a fejleményekhez Moszkva? Többek között erről beszélgettünk Alekszandr Guscsinnal, a moszkvai Orosz Állami Bölcsészettudományi Egyetem (RGGU) posztszovjet térséggel foglalkozó tanszékének kutatójával.

„Belaruszban most széles körű társadalmi tiltakozással állunk szemben” #moszkvater
„Belaruszban most széles körű társadalmi tiltakozással állunk szemben”
Fotó:EUROPRESS/Sergei GAPON/AFP

– Mi zajlik most Belaruszban? Az elégedetlenek lázadása? Forradalom? „Színes” forradalom?

– Nem szeretem a „színes” forradalom kifejezést, mert devalválja a forradalom fogalmát. A forradalom eredetileg a társadalmi berendezkedés megváltoztatása erőszakos úton, ám ma már forradalomnak nevezünk szinte minden nagyobb, hatalomváltáshoz vezető tiltakozást. Belaruszban most széles körű társadalmi tiltakozással állunk szemben. Olyan politikai folyamatról van szó, amelyen keresztül a belarusz társadalom jelentős része, elsősorban az izmosodó városi középosztály kifejezi igényét a társadalmi, politikai változásokra.

– S milyen okok vezettek idáig?

– Több faktor együttállása. Így dolgozik egy pszichológiai, az elfáradás faktora. Nem Ázsiában vagyunk, és Alekszandr Lukasenko már mégis csak 26 éve irányítja Belaruszt. Így aztán érthető, ha sokak már változást akarnak. A második az egyébként sok tekintetben elismerésre méltó szociális rendszer gyengülése. Az egy máik kérdés, hogy ez a vidéket, a társadalom alacsonyabb jövedelmű rétegeit segítő rendszer az orosz, vagy most már részben a kínai támogatáson alapul. De ettől még példamutató a posztszovjet térségben. Az elmúlt években azonban a gazdasági helyzet folyamatosan romlik, így a szociális állam modellje is kevésbé működik, mint indulásakor, a 2000-es években. A harmadik, a közhangulat változásához vezető faktor a társadalom átalakulása. A korábban alapvetően az iparra épülő gazdaság szerkezetének az átalakulásával, a felerősödő urbanizációval új szociális rétegek jelentek meg, így mindenek előtt a nagyvárosi középosztály. Átalakulóban van az élet Belaruszban. Kialakult egy erős IT-szektor, aztán elterjedt a távmunka, amely még inkább előtérbe helyezte az internetes kommunikációt, és ehhez jött a megjelenő városi középosztály. Ez teremti meg a mostani tiltakozások közegét. Erre jön rá a generációk közötti konfliktus, hiszen látjuk, hogy az utcán szinte csak fiatalok vannak. Hibázott a hatalom is, hiszen ehhez a korosztályhoz nem tudott szólni, és nem alakította ki hozzájuk a kommunikációs csatornákat sem. Nem kereste az utat például még a sport szervezetekhez sem. Közben elkésett az alkotmány reformjával, a decentralizációval, és a hatalmi átmenetet sem kezdte el. Az ilyen helyzetben az olyan sikerek, mint az osztroveci atomerőmű beindítása, vagy éppen az, hogy Belarusz elég jól megbirkózott a koronavírus-járvánnyal, nem igazán számítanak.

– Azt mondja, hogy a járványt Belarusz jól kezelte? Hiszen a világ lapjai Lukasenko kijelentéseivel voltak tele, és a mostani elégedetlenség okai között is felsorolják állítólagos felelőtlen hozzáállását…

– Igen, az ellenzék megpróbált politikai tőkét kovácsolni a járványból. Sokat bírálták Lukasenkót, és Belaruszban tényleg nem vezettek be szigorú karantént, az ország ment a maga útján, ám mégis csak megbirkózott a járvánnyal. A szovjet korszak pozitívumaiból sokat átmentő belarusz egészségügy ugyanis olyan állapotban van, annyi a kórházi ágy, hogy a rendszer képes kezelni egy ilyen nagy járványt.

– Térjünk vissza az elégedetlenség okaihoz. Azért ne hagyjuk ki a szavazatok sajátos számlálását, a csalást sem, ami azért felháboríthatott sokakat. Nem gondolja?

– Valószínű, de most könnyen vágják oda sokan, hogy ennyit biztosan nem kapott Lukasenko. Elfelejtik ugyanakkor, hogy a támogatottsága azért még meglehetősen nagy. Ha Minszkben nem is, de a régiókban biztosan.

– A belaruszok egy része azonban ezt már nem hiszi el. Egyre komolyabb bizalmi válságról beszélhetünk, nem?

– A belarusz társadalom aktív, elsősorban fiatal szegmensében mindenképpen.

Alekszandr Guscsin #moszkvater
Alekszandr Guscsin

– Mint a kampány idején is kiderült, Lukasenko mozgástere külpolitikai értelemben is szűkült. Ez a többvektorú politizálás egyre inkább kétségbeesett kötéltánchoz hasonlít…

– Így van. A Nyugat és Oroszország közötti egyensúlyozás tartalékai kimerültek. Ez a 2000-es években működött, ám Oroszország merkantilista irányt vett, és a Nyugat is saját kihívásaival van elfoglalva. A nyitás Magyarország vagy éppen Kína felé fontos Belarusznak, ám már nem elég. Igaz, már Peking is hitelezi, ez pedig csökkenti a függőséget Oroszországtól.

– Sőt, Belarusz talán még ennél is fontosabb Kínának…

– Ez így van. Azt gondoljuk, hogy Belarusz túl kicsi Kína számára. Igen, kicsi, de a földrajzi helyzete felértékeli. Nem véletlen, hogy a kínai elnök gratulált elsőként Lukasenkónak. Kína számára ugyanis Belarusz az Európába irányuló kereskedelem logisztikai csomópontja (hub). De Peking számára befektetési szempontból is fontos. Boriszovban már építettek a kínaiak autógyárat, ahonnan az orosz piacra szállítanak személygépkocsikat. De vannak más, az ipari parkhoz (Velikij Kameny) kötődő projektek is.

– Kínát említettük, de más geopolitikai szereplőknek is komoly érdekei vannak Belaruszban…

– Így van. Vegyük Európát, amelynek a szemében immár nemcsak Oroszország, hanem Kína feltartóztatása szempontjából is fontos az ország. Árulkodó, hogy az Európai Unió egyelőre nem ismerte el a választásokat, míg Peking és Moszkva már gratulált Lukasenkónak. Oroszország számára Belarusz fontos gazdaságilag, de még inkább geostratégiai értelemben. S ne felejtsük el, hogy mindkét ország alapítója az Eurázsiai Gazdasági Uniónak. És akkor még nem beszéltünk az orosz-belarusz államszövetségről, az integráció elmélyítéséről.  A szomszédos Litvániát most éppen az atomerőmű miatt érdekli a leginkább Belarusz, Lengyelország pedig elsősorban geostratégiai szempontból tekint rá. A lengyel beágyazottság egyértelmű, és Varsó most is intenzíven használja a „puha erőben” rejlő lehetőségeit. A „soft power” tekintetében Oroszországnak is komoly tartalékai vannak, ám idáig messze nem élt a lehetőségeivel.

– S ha egy ország körül ilyen érdekek kulminálódnak, akkor természetes, hogy a mostanihoz hasonló esetekben ezek a játékosok aktivizálódnak is. Említettük Lengyelországot, amely elég látványos szerepet játszik a történtekben, de mit csinálnak a többiek?

– Igen, Varsó meglehetősen aktív, de mellette az Egyesült Államok, Litvánia és Ukrajna sem tétlenkedik. Nyugat-Európa inkább önmagával van elfoglalva. A másik oldalról, ha lassan is, de mozgolódik Oroszország és Kína. Belarusz tehát különböző érdekek kereszteződési pontja, így működnek a Telegram csatornák, mindenki bevet mindent, amit csak tud, ám ne felejtsük el, hogy a jelenlegi helyzet kialakulása mindenek előtt belső okokkal magyarázható. Mutatja ezt a tiltakozások egész Belaruszt behálózó ösztönös jellege. Nincs egy központ, mint a Majdan esetében, és úgy is működik a dolog, hogy Szvetlana Tyihanovszkaja egyáltalán nem markáns figura. Ebből következik, hogy létező belső gondokról van szó, és Belarusz a fejlemények alakulásától függetlenül már nem lesz olyan, mint a választások előtt volt.

– Ez így van. A jelenlegi helyzetet esetleg, a mögötte lévő problémákat azonban politikai változások, a szociális modell átalakítása nélkül, csupán erőszakkal, kemény fellépéssel már nem lehet megoldani. Ugyanakkor egy éles váltásnak – mint ezt láttuk Ukrajna esetében is – nagyon komoly következményei lehetnek…

– Bizony. Nagyon is egyet lehet érteni például Lukasenkóval abban, hogy a liberálisok által javasolt erőltetett privatizáció csak marginalizálná az országot. Ez a litván modell, az ipar teljes leépítésének, az agrárjelleg erősítésének, az elvándorlásnak, az ország perifériára szorulásának az útja. De mint azt Ukrajna esetében is láttuk, ez a szociális degradáció útja. Ráadásul Belarusz még inkább a perifériára szorulna, hiszen a mezőgazdaságot tekintve nincs benne olyan potenciál, mint Ukrajnában. Az európai piacon az országnak így esélye sem lenne. Ez a balti marginalizálódás belarusz változata lenne. Egy törés, a rendszer összeomlása ide vezetne, így aztán mindenkinek jobb lenne egy puha átmenet, amelyhez persze az eliten belül tárgyalni kellene, megegyezni a különböző oldalaknak, és úgy feloldani a helyzetet.

– Ez a rendszeren belül elsősorban melyik erőcsoportokon múlik?

– Ez az elit eddig még viszonylag egységes, ám ezen belül több csoport is van. A nyugatos irány vezetőjének például Vlagyimir Makej külügyminisztert szokták megnevezni. Ám most elsősorban az lehet a döntő, hogy az úgynevezett szilovikok mit gondolnak? S természetesen az, hogy miként viselkedik Moszkva. Oroszország számára ugyanis nagyon komolyak a tétek, és a rendszer összeomlása, a helyzet kaotikussá válása nem mindennapi biztonsági és stratégiai kihívás elé állítaná. Oroszországnak Belarusz lojalitása az ország földrajzi helyzete miatt katonai, geopolitikai szempontból nagyon fontos. Egy fordulat olyan helyzetet eredményezne, amely össze sem hasonlítható a problémásan, de azért működő szövetségi állam létezésével. Ezért aztán nem is értem, hogy az orosz liberális média miért drukkol Lukasenko bukásának.

– Ha már Oroszországnál tartunk, nem gondolja, hogy Moszkva elaludt? Mintha túlságosan belekényelmesedett volna abba a helyzetbe, hogy Lukasenko akármilyen problémás, de garantálja számára Belarusz lojalitását. Így aztán most a kampányban nevelési célzattal ugyan elengedte az elnök kezét, de saját jelöltje nem volt. Felépített Moszkva bárkit is egy esetleges Lukasenko utáni helyzetre?

– Oroszország sajnos nagyobb figyelmet fordít globális szinten a befolyása erősítésére, mint a közvetlen környezetében. Ez időről időre komoly problémákat vet fel, és ezt még azok a szakértők is elismerik, akiktől aztán távol áll a Kreml bírálata. Az ukrán leckéből többet kellett volna tanulni!

– Van Moszkvának B-terve?

– Nem úgy tűnik. Mint ahogy olyan politikai figura sincs, akit most akár be lehetne dobni. A legbefolyásosabb figura a volt nagykövet Mihail Babics. Ez ebben a kritikus helyzetben bizony igencsak nyugtalanító. Miközben az orosz sajtóban Lukasenkóval szemben komoly kampány folyt, egészen elfeledkeztünk azokról, akiket állítólag éppen azért golyóztak ki a jelöltek közül, mert Minszk szerint túlságosan közel álltak Moszkvához. De tovább megyek. Arra sem nagyon gondolt senki, hogy miként kellene erőteljesebb nyomást gyakorolni az integráció elmélyítését szabotáló Lukasenkóra. Ami pedig a kampány kapcsán mégis csak folyt, az egybeesett a protest hangulattal, amelynek egyébként egyelőre nincs oroszellenes éle. Persze, piros-fehér zászlókkal tüntetnek, amiből azért látszik, hogy Oroszország tőlük perspektivikusan nem sok jóra számíthat. Mint ahogy az is látszik, hogy a lengyelországi bázisú NEXTA Telegram csatorna – biztos, ami biztos – azért már most igyekszik felszítani az oroszellenes hangulatot.

– S mit gondol, Oroszországnak most mit kellene tennie?

– Ebben a kaotikus helyzetben kevés ahhoz a megbízható információ, hogy ezt megmondjam. Az minden esetre helyeslem, hogy Oroszország az elsők között ismerte el Lukasenko győzelmét. Ebben a helyzetben ez adekvát lépés volt. Politikai értelemben azonban talán jobban össze kellene hangolni ezeket a lépéseket Kínával. Ha ugyanis Belaruszban általánossá válik a sztrájk, akkor nehezen lesz tartható a jelenlegi helyzet. A rendszer összeomlása esetén pedig Moszkvának az egész katonai-politikai arzenálját be kell vetnie egy nyugati fordulat megakadályozása érdekében. Ha azonban a hatalom letöri a tiltakozásokat, akkor Moszkva mozgástere megnövekedik. Lukasenko hintapolitikájának nem marad ugyanis tere. Nagy eséllyel kelet felé kell fordulnia.

– Azt most már tudjuk, hogy Szvetlana Tyihanovszkaja Litvániában van, ám merre jár Lukasenko? Ilyen kritikus helyzetben nem kellene a néphez fordulnia?

– Az a tény, hogy lényegében eltűnt, valami problémáról árulkodik. A természetes az lenne, hogy ilyen esetben üzenetet intéz a nemzethez, békére, nyugalomra szólít fel. Egy ilyen megszólalásra sokan várnak. Most mindkét oldal arra koncentrál, hogy másik elfáradjon, és feladja. Közben a tömegben ott vannak a provokátorok, akik vért akarnak. Ha ez bekövetkezik, az felbőszíti a már enélkül is radikalizálódó tüntetőket. Nem hiszem, hogy ez a hatalom esélyeit növelné. Már csak ezért is meg kellene szólalnia az államfőnek.

 

– De azért is, mert ez a hallgatás a saját táborát is végleg elbizonytalanítja…

– Hát igen. Megnyerni a választásokat 80 százalékkal, és utána eltűnni, ez nem megy. Ezt nem fogadják el azok sem, akik tényleg rá szavaztak. Mert Lukasenkónak azért még van támogatottsága. Viktor Janukovicsnak Ukrajnában 2014-ben ilyenkor már eltűnt a tábora.

– Mit gondol, mekkora a hatalom tényleges népszerűsége?

– Úgy gondolom, hogy valahol 45-55 százalék között. De akár 60 százalék is lehet ez a támogatottság. Ebből Lukasenko tábora úgy 30 százalék, míg a többi egyszerűen fél a káosztól, egy Majdantól.

– A hallgatással az elnök a kemény magon kívül még a káosz miatti félelemből rá szavazókat is elveszítheti…

– Erről beszélek. A hagyományos szavazóinak jelentős részét a szociális helyzet romlása miatt már korábban elveszítette. Hiszen látjuk, már nemcsak Minszkben, de vidéken is tüntetnek. Meg kellene szólalni, hiszen a nemzethez intézett békítő, párbeszédre hívó politikai üzenet nélkül még a rendkívüli állapot bevezetése sem lehetséges. Ezzel előbb vagy utóbb, de szembesülni kell.

Alekszandr Lukasenko leadja szavazatát a belarusz elnökválasztáson Minszkben, 2020. augusztus 9-én #moszkvater
Alekszandr Lukasenko leadja szavazatát a belarusz elnökválasztáson Minszkben, 2020. augusztus 9-én
Fotó:EUROPRESS/Sergei GAPON / POOL/AFP

– A rendszer még áll, és maradjunk abban, a Majdannál elbukó ukrán hatalomnál több esélye van arra, hogy sérülve, súlyos bizalmi deficittel, de kivédi az elégedetlenek mostani lázadását. Fogalmazzuk meg e 26 év alatt kiépült rendszer lényegét!

– Lukasenko rendszerét semmiképpen sem nevezném diktatúrának, hiszen a társadalmon belül, a társadalom és a hatalom között még van párbeszéd. Idáig legalábbis volt. Inkább egyfajta patrióta államkapitalizmusként írnám le.

– És miben különbözik ez az orosz rendszertől?

– Sok tekintetben. Például abban, hogy a magántulajdon arányának növekedése – amely nem mellesleg szintén indikálja a társadalmi változásokat – ellenére Belaruszban az állami tulajdon a domináns. Ezzel szemben Oroszországban lezajlott a tömeges privatizáció, hatalmas korporációk vannak magánkézben. Belaruszhoz képest létezik a fékek és ellensúlyok rendszere, az elnök inkább a különböző erőcsoportok feletti döntőbíró szerepét tölti be. Más az oligarchia természete is. Belaruszban ez inkább egyfajta állami bürokratikus közeg, amely jobban kötődik a saját országához, mint a sok tekintetben már transznacionális orosz. Aztán Belaruszban még megmaradt az a termelés, amely azért tud munkát adni az embereknek. Persze,  munkanélküliség valószínűleg azért sincs, mert a munkaerő egy része külföldön boldogul. De elvitathatatlan, hogy a belarusz ipar Kínában, az arab világban vagy Latin-Amerikában például talált új piacokat, a gépipar nem omlott össze, és egyes termékek még versenyképesek is. Az országban rend és tisztaság van, és messze nem csupán a rendszernek, hanem a hétköznapi kultúrának köszönhetően. Az ország a méretei miatt könnyen irányítható, és beszéltünk már a kétségkívül gyengülő, de létező szociális biztonságról. Nem nyílt úgy szét a szociális olló, mint máshol. A belaruszok jobban élnek, mint a posztszovjet térség államainak többsége. A belaruszoknak tehát még van mit veszteniük.

MEGOSZTÁS

1961-ben született külpolitikai újságíró, elemző, publicista. A Demokrata és a Magyar Hang hetilapok külpolitikai szakújságírója, a #moszkvater, a szláv világgal és a posztszovjet térséggel foglalkozó portál alapító főszerkesztője. Előtte 28 éven át a lap megszűnéséig a Magyar Nemzet konzervatív napilap munkatársa, 2000-től 2017-ig a külpolitikai rovat vezetője, majd a lap főmunkatársa. A lap utolsó moszkvai tudósítója. Érdeklődési területe a posztszovjet térség, emellett a globális folyamatok. Rendszeresen publikál külpolitikai folyóiratokban, írásai, interjúi időről időre megjelennek a közép- és kelet-európai sajtóban. A Putyin-rejtély (2000) című könyv szerzője, 2009-től a Valdaj Klub állandó tagja. A Metropolitan Egyetem kommunikáció szakának docense. A Tolsztoj Társaság a Magyar-Orosz Együttműködésért Egyesület elnökségének a tagja.